Antikommunista narancsködök.

Forrás: Gépnarancs

A kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából számos politikus gondolta már egy nappal korábban is alkalmasnak az időpontot, hogy véleményét, vagy akár indulatait artikulálja. Olcsó retorikai fordulat lenne arra hivatkozni, hogy talán az egyetlen dokumentált kommunista közösség Jézus és tanítványainak közössége volt. Miközben természetesen érthető, hogy politikai és nem a megvalósult kommunizmus kétségtelenül létező áldozataira gondolva vonult fel a politika. Azt követően, hogy Orbán Viktor az alsógatyákról értekezve előkészítette a terepet az évértékelője közepette.

A miniszterelnök a kábítószercsempészekkel párhuzamban hirdetett harcot azok ellen „akik vörös alsónadrágjukat narancssárgára cserélték”. Noha aligha gondolt arra, hogy a narancsszínű alsónadrágoknak akkora keletje lesz, hogy csempészárúként kell majd lecsapni az azzal esetleg dugiban kereskedőkre. Az azonban kétségtelen, hogy tekinthető jó hangulati felvezetőnek azokhoz a megnyilvánulásokhoz, melyek pár nappal ezt követően törtek a felszínre. Talán azzal a szándékkal is, hogy eljátssza Tuskó Hopkins szerepét. Elvégre igaz, hogy bárkire nézve „az egyetlen mód, hogy ne hiányozzon a névsorból: ő olvassa!” Még akkor is, ha a szerepeket értelemszerűen módosítani kell a Rejtő Jenő által leírtakhoz képest. Annyiban, hogy amennyiben olyan határozza meg a kommunisták körét, aki a saját asztala körül ülők közt is bőven találna a vörös pöttyeiket vörös gatyába rejtőket, addig azt olvas bele a névsorba, akit akar. Ami azért nem változtat azon a tényen, hogy a Fidesz-ben és holdudvarában is igencsak vannak alsóilag rétegesen öltözött kollegái a miniszterelnöknek.

Talán ez is kicsúszott a honvédelmi miniszter látóköréből, amikor kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott beszédet Esztergomban. Azt üzente ugyanis, hogy „Amíg Európában a vörös csillag nem önkényuralmi jelkép, amíg nem jön létre a kommunizmus nürnbergi pere, ahol az emberiség egyszer és mindenkorra elítéli a totális rendszerek minden formáját, addig a kommunizmus nem múlt idejű történelem”. Egyben persze egy erős képzavarba is belekeveredve, mivel a nürnbergi per elsősorban embereket és tetteket vont eljárás alá. S a per következménye, az ott feltártak járultak nagyban hozzá ahhoz, hogy az embertelen náci ideológia megvetés tárgyává vált mindenki számára, akiben a humánumnak legalább szikrája felvillanhat. A kommunizmust, mint eszmerendszer egy kicsit talán más. Mert összességében, a populista hangulatkeltés szándékát felismerve érthető Hende Csaba szándéka. Azonban egy minisztertől talán elvárható, hogy különbséget tudjon tenni egy eszme, az eszme nevében cselekvők, és egy olyan jelkép között, mely nem állt kizárólagos használatban az adott eszme követői számára. Ha egy minisztertől ez a különbségtétel elvárható, és Hende Csabáról feltételezzük azt a történelmi tudást, ami erre alkalmassá is teszi, akkor túl sok ok nem marad, amiért a képzavaros kijelentés elhangozhatott. Marad a populista hangulatkeltés, és a napi problémákról való retorikai figyelemelterelés.

Ami finom tereléssel Wittner Mária, mint a Fidesz vörös-csillagügyi megbízottja, még véletlenül sem gyanúsítható meg. Egyszerűen kijelentette, hogy „ha nem kérnek bocsánatot, nincs bocsánat”. Mármint az ’56-os megtorlásokban részt vevők számára. Amivel magánvéleményként nem is lehet vitázni. Wittner Mária így érzi, és ezzel közreadta azt az ars poetica-t, hogy ő addig fogja dédelgetni magában a gyűlöletet, ameddig csak él. Ami magánemberként jogában áll, és legfeljebb sajnálni lehet érte. Politikai szereplőként persze ez már nem teljesen igaz. De Wittner Mária már annyi kirohanást tett az utóbbi évtizedek különböző politikai eseményei, vagy csak a parlamenti munka során, hogy meglepetéssel is csak mérsékelten tud szolgálni ebben a műfajban. Miközben, korántsem húzva egyenlőségjelet az események között, azért tőle sem ártana legalább egy kis bocsánatkérés a TV-székház felgyújtásához vezető folyamatokban játszott szerepéért. Ám nem áltatom magam azzal, hogy ez a közeljövőben be fog következni. Elvégre az, aki egész életét a mások szemében, talán már rég elkorhadt, gerendák vizslatásának szentelte, az aligha fog a saját apró szálkáival foglalkozni. Ugyanez okból azt is kár feszegetni, hogy bár a bocsánatkérés erény, a bocsánatnak nem előfeltétele. Ahogy a bocsánat és a felejtés sem azonos.

S ebből a szempontból Áder János nyilatkozata volt talán az egyik leginkább mértéktartó. Igaz, köztársasági elnökként a szerepéhez jobban illik a mértéktartó nyilatkozat, mint az egykori vakondokvadászat szóvirágai. S legalább a korábbi pártharcostársaktól eltérően igyekezett elkerülni a populista pongyolaságok csapdáinak jó részét is. Alkalmazkodva ahhoz a mindenkit képviselni szükséges szerephez is, melyet Brüsszelből hazajövet felvállalt a hazai politikában.

Andrew_s