Társadalmi oktatás-szerződés Werbőczy nyomán.

Forrás: OSZK

A hallgatói szerződéssel kapcsolatban már igen sok mindent elmondtak, és magam is többször emlegettem azóta, hogy először felvetették a diákság röghöz kötését. Akkor még Hoffmann Rózsa szájából felvetve, és a Fidesz részéről sem osztatlan örömmel üdvözölve. A tulajdonképpeni végrehajtás metodikája már akkor sem volt világos, de vita nem egyszer szakít is a gyakorlattal, és elvi síkra terelődik. Leginkább azzal a mottóval jellemezhető módon, hogy „megmondtuk, tehát lesz”. A nem éppen oktatáspolitikai, illetve történészi múltjáról ismert Rogán Antal határozott állásfoglalása ebben az ügyben legalább is ezt sugallja.

A kormány kinyilvánította, tehát keresztül is hajszolja. Bevezetik, mert presztízskérdést csinál a kormányzat, vagy csak Orbán Viktor, abból, hogy amit megmondtak, akkor az úgy is legyen. S mert a gyakorlat szempontjából aligha tudnak választ adni arra, hogy mondjuk egy Dél-Amerikába távozott orvoson milyen kommandós módszerekkel fogják behajtani, átterelik inkább a teoretikus terepekre a vitát. Ilyen, különben elég sikamlós terület az, amikor morális szempontokat kezdenek előszedni. Ami nem azért jelent problémát, mert ne lehetne az általános állampolgári etika, a társadalmi befektetés haszonelvűségével jellemezhető gazdasági morál oldaláról megközelíteni a hallgatói szerződésekkel lefedni szándékozott ügyet. Azonban érdekes lenne elképzelni akár az új államtitkár arcvonásait azt követően, ha rajta kérnék számon ugyanezt. Nem a hazafiságra gondolok, mert azt nyilván elintézi a saját lelkiismeretével. S nem is a saját, közpénzen befutott egyetemi karrierjére, mert ez szintén legyen továbbra is az ő lelkiismeretét nyomasztó ügy. De azt hiszem érdekes szociológiai tanulmány alapja lehetne az, ha nulláról kellene megélnie ma, egy teljes vagyonzárolást követően. Hasonlóan ahhoz a diákhoz, aki befejezvén az egyetemet ott áll egzisztenciát biztosító munkahely nélkül.

S azért gondolok Klinghammer Istvánra, mivel neki, rektorként elvárható ismeretanyaggal kellene rendelkeznie az egyetemi diákságról. Politikusként, államtitkárként pedig a gazdaság helyzetéről, melyet jelenleg sokkal inkább a szűkülés, és az ezt követő egzisztenciális szűkölés jellemez. Ugyanakkor szintén Klinghammer István volt az a rektor, aki korábban, noha most morálisan jónak tartja, nem volt a röghöz kötés feltétlen híve. Így nyilván közvetlen élménye lehet a moralitásváltásról, a morális értékelés belső változásairól. Arról, ami nyomán most a hallgatói szerződés morális kötelezettséggé vált a szemében. Miközben érdemes elidőzni amellett az állítás mellett, hogy ha „valaki a közösség támogatására igényt tart, akkor valamilyen módon törleszteni is kell”.

Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a diák a szó szoros értelmében a megszületésével szerez jogot a közösségi tagságra. Ezt követően a társadalom érdeke az, hogy minél magasabb tudásszinten tudja kamatoztatni mindazokat a képességeket, melyekkel a társadalom javát képes szolgálni. Mert elképzelhető ugyan, hogy majd diplomával árkot fog ásni, de esetleg egy innovatív ötlettel még annak hatékonyságát is javítani lehet képes. Már akkor, ha nem kényszermunka gyanánt ássa azt az árkot. De az is nyilvánvaló, hogy a gyermek oktatása a foglalkoztatási piramis minden szintjén, vályogvetőtől akadémikusig, alapvetően a társadalom érdeke. Elvégre egy közigazgatásban foglalkoztatott vízvezeték-szerelő esetében is célszerű, ha megtanulja szakmája minden csínját-bínját. Az oktatás tehát alapvetően nem kegy, hanem kőkemény társadalmi érdek. A diák, mint egyén, és a közösség, mint társadalom között létrejött társadalmi szerződés része. Ami, akár tetszik Orbán Viktornak és jogászathoz alig konyító környezetének, akár nem, egy kétoldalú viszony. Ha tehát a viszony moralitására gondolunk, akkor nem csak a társadalomnak, hanem a diáknak, és a diák családtagjainak is lehetnek morális elvárásai.

Az tehát könnyen beláthatónak tűnik, hogy a diáknak előbb kell tanulnia, mintsem hasson, alkothasson, gyarapíthasson. Az említett vízvezeték-szerelőnek is. Tehát a társadalom először beruház az oktatásba, és utána aratja le annak gyümölcsét. S ez az a közösségi beruházás az, amivel kapcsolatban a moralitás nem abszolút, hanem kétirányú. Az oktatást biztosító társadalom és az oktatott diák egyaránt megfogalmazhat morális feltételeket. Miközben, ahogy Klinghammer István is sugallja, jelenleg a termelési hierarchia teljes piramisában csak egy absztrakt moralitás érvényesül. Elvben ugyanis a társadalmi moralitás is a közösségé, és nem egy kormányzóé kellene legyen. Jelenleg a kormányzat nem abban gondolkodik, hogy utcaseprő gépek tervezésére képes innovatív diplomásokba, hanem képzetlenségbe tartva a diákokat közmunkába fektesse a pénzt. Mely befektetés különben lényegesen kevésbé hatékony a közösség szempontjából.

Ugyanakkor a diák részéről nyilvánvaló elvárásként lehetne tekinteni, hogy a közösség által finanszírozott oktatáson való sikeres részvételt követően a közösség biztosítsa az azon alapuló biztos egzisztenciát. Belevéve a kötelezettségi rendszerbe, mintegy morálisan, azt is, hogy az állami pénzen kitaníttatott diplomások maradék nélkül elhelyezkedhessenek olyan állásban, ami biztosítja számukra a biztos egzisztenciát. A munkaerő piacának jelenlegi állapota ezt nem tudja garantálni. A recessziós gazdálkodás ugyanis törvényszerűen szűkíti, és nem bővíti a piacot. Így a diák, különben szintén jogosnak tekinthető morális elvárása borítékolhatóan nem fog teljesülni. Ahogy a szűkebb környezetének, a családjának is jogos lehet az elvárása, hogy amennyiben vállalja a tanulmányokkal kapcsolatos terheket, akkor a tanulmányok sikeressége munkahelyet, biztos megélhetést biztosítson a gyermeknek. Ezt a jelen gazdaságpolitika szintén nem tudja garantálni. A fel nem épülő lakásokhoz ugyanis nem kell még paticsverő sem. S bár a képzettségi / egzisztenciális egyensúly fenntartásának lehetne ugyan eszköze a primer termelés fejlesztése, a kormány még ebbe az irányba sem látszik elmozdulni.

A morális mérleget tekintve persze a másik oldalról is rátekinthetünk erre a kérdéskörre. Tegyük fel, hogy valaki önköltséges formában elvégzi az egyetemet, OKJ-tanfolyamot, bármit. Nem megy külföldre, és valami csoda folytán munkahelyet is talál. Amennyiben ez a munkahely a közigazgatás valamely szintje, akkor mire számíthat vajon a kormányzat részéről. Mármint az elismerő hümmögés mellett, Az súgja ugyanis valami, hogy ebben az esetben az állam legyen kedves visszafizetni az önköltséges képzés költségeit. Ahogy abban az esetben is, hogy ha az említett diák végül nem hagyja el az országot, hiszen hallgatólagosan eleget tesz a hallgatói szerződés szellemének. Ugyanakkor valami ugyancsak azt súgja, hogy a kormányzatnak, és a moralitást oly annyira szívén viselő államtitkár úrnak esze ágában sincs ebben az irányban lobbizni. Holott társadalmilag szerződve ez sem lenne kevésbé megalapozott, mint az, ami mellett a politikai populizmus lette a garast. Holott az egyoldalú szerződésen alapuló, az egyoldalú moralitás az a rabszolgaság korbácsmoralitása.

De örömmel fogom olvasni az új államtitkár abbéli nyilatkozatát, ami vehemensen lobbizik majd visszamenőleges költségtérítésért, a fiatalok biztos munkahelyéért, az ezt megalapozó, valamint korrupciómentes állami beruházásokért. Valamint a tudósítást az államtitkár lobbizásáról a végzettek egzisztenciális potenciáljának növekedéséért a végzettek számának nyílt vagy burkolt csökkentése helyett.

Andrew_s