Margit körút anno 1945 (Fotó: MTI/Hadtörténeti Múzeum) |
A hagyományok tisztelete fontos dolog.
Tudja ezt kicsi és nagy, szülő, és pedagógus, civil és politikus egyaránt.
Sokaknak, sokunknak megvannak a maguk hagyományai. Nem egyszer évszázados
szokásokban gyökerezve, hiszen ki emlékszik már arra, hogy ki ünnepelte először
a születésnapját. Ahogy barlanglakó őseinkig nyúlik vissza a halottakról való
megemlékezés is.
Tudom, van erre kijelölt nap a naptárban,
és nem februárban. S mégis vannak, akik a februárt választották arra, hogy
holtakról emlékezzenek meg. Akkor, amikor az élők számára is lassan hagyománnyá
váló megemlékezések sora zajlik. Ilyen például az ország helyzetének politikai
értékelése, melyből legutóbb az ellenzék és a kormány hívei egyaránt nyújtottak
ízelítőt. Mert kár lenne tagadni, hogy az, amiről például a kormányzati
frakcióülésen nem volt
szó, az is lehet árulkodó. Árulkodó arról, hogy mit tekint a kormányfő a
beosztottak számára megoszthatónak, és mit nem. Beosztottnak, és nem partnernek
tekintve ezek szerint mindenkit, aki nem ő. Már a saját pártjának frakcióját
is. Az ellenzék részéről ezt követően a Millenáris
parkban emlékeztek meg az elmúlt időszakról. Míg velük szinte egy időben
értékelt évet a Civil Összefogás Fórum (CÖF) is.
Ám miközben a kormányzó párt prominens,
embertársait olykor állatnak tekintő tagja mögött felsorakozottak értékelnek,
vagy némelykor menetelnek, egy másik menet is hagyományt tisztel. Szintén a
kormányzat munkájának értékeléseként felfogható módon, elindult az Éhségmenet. Nyilvánvalóan
azokat képviselve, akiknek nem jutott abból az egy millió új munkahelyből,
melyet a Bencsik
András szerint szinte már maga is angyal Orbán Viktor emlegetett, és
amelyet Matolcsy György ismét megígért. Így, amikor napjaink történéseihez érkezünk,
és a holtakhoz kapcsolódó hagyományokról beszélünk, azt láthatjuk, hogy az élők
sorskérdéseivel sincs minden rendben. Pontosabban nem mindenki szerint van
annyira rendben, mintsem azt a vezérségi képviselet mindenkivel láttatni
szeretné. S ebben alig van elmozdulás a tavalyi évhez
képest, amikor hasonló helyzetben döntöttek a kísértetügyi
felvonulók az általuk becsületbeli ügynek tekintett megemlékezésről. Mert a
„Becsület Napja”, mint elnevezés kétségeket ébreszthet azzal kapcsolatban, hogy
kinek, és milyen becsületbeli ügye lehetett Szálasinak, a német megszálló
csapatoknak a részvétel a háborúban. Milyen becsületbeli ügy lehetett kiállni a
Budapestet gondolkodás nélkül feláldozó Hitler melletti kiállásnak.
Miközben igen, a katonának, a halottaknak
lehet becsülete. De tudjuk-e mit gondolna az a katona, aki pusztán az életét
mentette esetleg. Talán ott sem akart volna lenni, ha csak rajta múlik.
Tudjuk-e minden egyes katonáról, hogy milyen megvezetettség, milyen félelem,
milyen elszántság vezetett ahhoz a helyzethez, ami szinte teljes pusztuláshoz
vezetett azon csapatok számára, akik február 11-én kitörtek a várból. S
tudjuk-e azt, hogy vajon mit gondolhattak azokról, akik idáig juttatták őket?
Aligha. Ahogy azt sem tudhatjuk, hogy mit mondanának a szellemeik azoknak, akik
az egykor volt, és a történelem szemétdombjára dobott horogkereszt szólamait
hangoztatva emlékeznek meg róluk. Alighanem mit sem törődve a holtak
becsületével, de fennen felhasználva a halottak emlékét a saját politikai
kiscsoportjuk céljaira. Lehet, hogy a meghalt tízezrek közül igen sokan kérnék
ki maguknak ezt a fajta megemlékezést.
Mert igen, a katonának, a halottaknak lehet
becsülete. A katonának, mint embernek kijárhat a tisztelet. Kijárhat akár akkor
is, ha az eszme, aminek jegyében vágóhídra küldi a hatalom, becstelen. Mert nem
hiszem, hogy azok közül, akik meghaltak akkor, mindenki tömeggyilkosnak
született sátánfattya volt. Ha tehát valakinek egy szerinte becsületben meghalt
családtagja veszett ott el, gyújtson gyertyát halottja emlékére február 11-én.
Ám miközben a kanóchoz érinti az égő gyufát, gondoljon kicsit a becsületre is.
Akár arra is, hogy nem csak a kedves halott becsületének napja volt-e? Akár
arra is, hogy valóban nagybetűvel lehet-e írni a tömeggyilkos eszme jegyében a
napot? Akár arra is, hogy érdemes-e indulatokat gerjesztve ismét feláldozni az
akkor meghaltakat? Immár nem életükben, hanem haló poraikban?
Mert az, aki az élők megvetésének
tárgyiasult eszközeként hivatkozik a holtakra, nem tesz mást, mint megalázza az
emléküket. A „Becsület Napját” emlegetve gyalázza meg az emberi becsületet. Az
emberséget, mely azt hirdeti: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat" (Mt 19,16--19).
Mely igét, ha komolyan veszünk, akkor csak az a kérdés maradna, hogy mennyire
utálhatja önmagát az, aki más emberben csak egy állatot, a gyűlölete tárgyát, a
holtakra emlékezés ürügyében pedig csak ennek eszközét, látja?
Andrew_s
Hasznos kiegészítések a témában. :)
VálaszTörléshttp://www.parlament.hu/irom39/09952/09952.pdf
Köszönöm!
Törlés