Az egyetemi elbocsátások margójára.

Forrás: Eduline

Az ELTE Bölcsészettudományi Karáról igazán el lehet mondani, hogy nem panaszkodhat a média figyelmének hiányáról. Még akkor sem, ha ez a figyelem elég kétes előjelekkel is bírhat néhány esetben. A diákság egyetemfoglalása, köszönhetően a diákságnak, például kifejezetten pozitív előjelű üzenetet hordozhat. Miközben néhány erősen negatív érzelmeket kavaró eset ugyancsak ehhez az oktatásügyi entitáshoz köthető. Mely hírek egyike, hogy az elbocsátások hulláma utolérte az ELTE BTK-t.

Tulajdonképpen az ELTE BTK-t is, mivel a recesszió, vagy a nyugdíjazásra és a nyugdíjkorhatárt elérőkre vonatkozó törvények átkalibrálásának hatására nem csak az egyetemen dolgozókat, oktatókat fenyegeti a munkanélküliség árnyéka. Ez egyébként azt is jelenti, hogy az egyetemi elbocsátások kapcsán még kommunikációs előnyöket is lehet kovácsolni az általános bajból. Amikor ugyanis elegendően nagy és sűrű a recessziós szmog, akkor egyre nehezebb a benne fuldoklókat egyenként számba venni, és egyenként képviselni. Miközben egyre komolyabb fenyegetést jelenthet az, ha valakit megfenyegetnek az egzisztenciális fuldoklásban való aktív részvétel lehetőségével. S tulajdonképpen itt lehet visszakanyarodni egy kicsit a diáktüntetések, illetve a médiában elhíresült iskolafoglalások, majd az ELTE-s egyetemfoglalás irányába.

Az ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy a diákság akciója szálkává vált a hatalom szemében. Különösen azt követően, hogy a kezdetektől elég jelentős volt a tiltakozóakciók rendszerének hibatűrése. Sem a burkolt, sem a nyílt utcai, majd egyetemi provokációra nem reagált kukadöntögetésekkel, és rendőrségi ostrommal. Pedig nem lehet megvádolni a hatalmi szolgaréteget a fukarság bűnével a provokációk spektrumát tekintve. Elég, ha a rendőrségi előállításra, a sajtóetikát megcsúfoló rádiós akcióra, vagy legutóbb az ultrák egyetemi fellépésére gondolunk. Miközben persze megjelentek a diákságot egységbemaszatoló szándékkal lejáratási kísérletek és az alig burkolt fenyegetések a diákság felé. Mely utóbbiból az új államtitkár is asztalra tette a magáét.

S ez az a pont, ami akár kapcsolatot teremthet a diákok akciói és az egyetemi elbocsátások között. Természetesen anélkül, hogy belelátnék Klinghammer István, vagy a kormányzat más hatalmat képviselő tényezőjének a fejébe, egy gondolati gombolyag felfejtésére, egyfajta gondolatkísérletként. Ennek bevezetéseként érdemes számba venni azt, hogy a diplomás pályakezdők között többek szakmai karrierjére az egyetemi kutatások adhatják meg a szükséges kereteket. Ez akkor is igaz, ha szakmailag sokszor éri az így pályakezdőket az a gyanú, hogy szinte semmi gyakorlati tapasztalattal válnak majdan egyetemi oktatókká. Az említett gyanú megalapozottsága ugyanis a jelen gondolatkísérlet szempontjából nem befolyásoló tényező, és legfeljebb hangulatkeltésre lenne alkalmas. Adott tehát egy pályakezdőnek tekinthető, fiatal oktatói réteg, akinek a további szakmai, vagy akár egzisztenciális pályafutása az egyetem nyújtotta keretektől függ.

Az is nyilvánvalónak látszik, hogy legtöbbször a pályakezdéshez közeli oktatói réteg az, aki a diáksággal közvetlen kapcsolatot tartó feladatokat kapja. Gyakorlatok levezetését, szemináriumok megtartását, és hasonlókat. Ugyanakkor életkori sajátosságok miatt is a tanársegédek, doktoranduszok azok, akik legközelebb állnak a diáksághoz. Így nem lenne különösebben sokkolóan meglepő az, ha a diáksággal szolidaritást vállaló oktatók java része ebből a körből kerülne ki. Nem feledkezve meg persze arról sem, hogy a szolidaritást nyújtók, például az Oktatói Hálózat puszta léte önmagában is kihívás lehet a hatalom számára. A hatalom ugyanis aligha örül annak, ha az ellene szerveződők társadalmi bázisa kiszélesedik. Legyen ez a szélesedés akár horizontális, vagy akár vertikális, mivel a területi kiterjedtség növekedése éppen olyan problémás lehet, mint az egyre több társadalmi rétegre való „átterjedés”. Márpedig a diákság mozgalma egyre inkább kiterjedt a vidéki egyetemekre éppen úgy, ahogy „megfertőzte” a középiskolásokat és az oktatókat is. Melyek közül a középiskolások egyszerűbben sakkban tarthatónak ítéltethettek az érettségik közeledtével.

S itt jutottunk el a nyugdíjazásokig. Természetesen nem azért, mert a fiatal oktatók azonnal nyugdíjba akarnának vonulni. Azonban talán nem túlzó feltételezés, hogy valójában a nyugdíjkorhatárt elérő kollegáik lehetnek azok, akikben támogatóra lelhetnek. Részben éppen azért, mert ezek azok a kollegák, akiket már saját tudományos eredményeik igazolna. Saját munkásságuk ad súlyt szavaiknak. Miközben az egyetemi hierarchia keretében nekik van lehetőségük közvetlenül beleavatkozni a pályakezdők életébe. Elvégre, függetlenül attól, hogy ki és milyen vehemenciával kéri ki magának, mégiscsak a tanszékek, karok vezetéséhez közel ülők kezében van a szakmai-, és pénzcsap. Befolyásolhatják, hogy mely fiatal kutató, oktató témája kap, vagy nem kap támogatást. Asszisztenciát, szakdolgozati témakiírást, vagy akár közvetlenül pénzt. Ugyanakkor éppen ezek az idősebb oktatók azok, akik eljuthatnak arra a pontra, hogy szolidárisak merhetnek lenni a diáksággal. Akár csak annyira is, hogy hallgatólagosan támogatják a diákrendezvényeken részt vevő kollegákat. De, természetesen közvetlenül is, mivel nem egy szakmailag és pedagógusként tisztelhető egyetemi oktató „saját jogon” is igen népszerű lehet a diákság körében.

Így aztán talán nem teljesen lehet meglepő, hogy az egyetemek pénzforrásait olyan államtitkár felügyeletére kellett bízni, aki nyilvánvalóan nem szimpatizál a diákság mozgalmaival. A pénzcsap csepegési sebességével nyilvánvalóan kialakítható olyan helyzet, hogy amelyik egyetem rezisztensebb a diákmozgalmakkal szemben, az jobb ellátásban részesül. Amelyiken pedig kiterjedtebbekké válnak a diákmozgalmak, ott összébb szorul hatalom marka a támogatások körül. Ehhez persze célszerű kiiktatni azokat az oktatókat, akik esetleg bírnak akkora lobbi-erővel, ami kellemetlenné, netán megkerülhetővé teheti ezt a fajta manipulációt. Szintén kiiktatandóak lehetnek „természetesen” azok is, akik népszerűek, és a diákokkal való szolidaritásra hajlamosak. A helyükre pedig gond nélkül pozícióba emelhetők azok, akik már leteszik az akár csak informális hűségesküt a hatalom felé. Ezzel elérhető egyrészt az, hogy az egyetemi döntéshozók akár tanszékvezetési szintig, vagy még lejjebb is a hatalom felé lesznek feltétel nélkül lojálisak. Másrészt, részben ennek köszönhetően egzisztenciális fenyegetés kézbesíthető azok számára, akik szolidárisak a hallgatósággal, de pályafutásuk a hierarchikus elöljárókon múlik.

Ha ugyanis a diákságról sikerül leválasztani a velük szolidáris rétegeket, és esetleg magát a diákságot is megosztani, akkor az elháríthat néhány akadályt az oktatáspolitika ellenzékének felszámolása elől. Az is érthető, hogy a diákság az ebben a helyzetben egyik legmegfelelőbb válaszreakciót választotta. A szakmai alkalmasság vonzó megvitatása és a személyes indíttatások félre tételével a tanárokkal együtt tiltakoznak a kényszernyugdíjazások ellen.

Andrew_s