Furcsa egyházi felmondás a furcsáknak.

Efézus, ahol járt Pál apostol.
Forrás: Bonyhádi Reformátusok Közössége

Az áhítat olyan értékmérő, ami a legutóbbi hírek szerint foglalkozás körében elkövetendő külsőség. Az ATV híre szerint a balatonfüredi Református Általános Iskolában tanítók számára mindenképpen. A hír szerint ugyanis azért merült fel a felmondás két tanárnőnek, mert nem énekeltek kellő áhítattal. Mely áhítat hiánytünete a minősítő tiszteletes, illetve a híradás szerint, abban nyilvánul meg, hogy „furcsán viselkedtek”. Ami azért lehet feltűnően sajátos értelmezés, mivel a hétköznapi életben inkább a vallási transzba zuhanókat szokták furcsán viselkedőknek nyilvánítani.

De ha már itt tartunk, akkor persze lehet, hogy az említett és a diákok felügyeletét is ellátó tanárnők azzal árulták el magukat, hogy elrévedő extázis helyett olykor a felügyeletükre bízott diákokra sandítottak. Ez azonban felveti azt a kérdést, hogy ki őrzi az őrzőket? Sőt! Akár azt is, hogy őriz az őrző, miközben kifigyeli a többi őrzőt? Ám mielőtt sikerülne agyonbonyolítani, inkább megpróbálom kifejteni. Az egyik eset az, hogy a tanárok üveges szemű áhítattal énekelnek, mely révedés közben akár a vakbelüket is kivehetik feltűnés nélkül. Ebben az eseten azt hinnénk, hogy biztos az állásuk, hiszen annyira áhítatosak, hogy annál jobbak nem is lehetnének. Most azonban tegyünk egy csavart a történésbe, és tegyük fel egy kevésbé ájtatos diákról, hogy csúzlival fejbe lövi a lelkészt. Elvégre a tanár réved, mindenki réved, és így a renitens diák egyfajta szellemi területen-kívüliséget élvez. Ekkor vajon ki lesz a felelős? Az, aki a tanártól elvárja a süket és vak áhítatott, vagy a tanár, aki még véletlenül sem pislantott rá a diákokra. Nem buktatván le ezzel a csúzlizás előkészületeit.

Azonban ez nyilvánvalóan a kérdésnek továbbra is csak az egyik oldala, hiszen tegyük fel, hogy a tanár valóban nem süket és vak átszellemültséggel énekelt. Akár az előbbi eset elkerülése végett. Elvégre a az intézmény rendjében nyilvánvalóan nem fér bele a rendzavarás az áhítatgyakorlás közben. A tanár tehát tartja magát ahhoz, hogy „tartsa meg a munkájával kapcsolatos fenntartói és intézményvezetői előírásokat, valamint intézménye tanulmányi- és munkarendjét”. Mely előírás abban az ominózus 44.§ -ában található a Református Közoktatási Törvénynek, mely alapján a tanárnőknek felmondani szándékoznak. S amely paragrafus egyébként egy szót sem szól áhítatról, és viselkedési furcsaságokról:

44. § A pedagógus kötelessége, hogy hivatásához és fogadalmához híven a lehető leghatékonyabban segítse a reá bízott növendékek szellemi-lelki-testi fejlődését, Istenhez hűséges, egyházával  és hazájával szemben elkötelezett, tevékeny keresztyén  életre jutását; tartsa meg a munkájával kapcsolatos fenntartói és intézményvezetői előírásokat, valamint intézménye tanulmányi- és munkarendjét; működjék együtt vezetőivel, munkatársaival és növendékei szüleivel; képezze magát szaktudományaiban, a neveléstudományban, szaktárgyai tanításának módszertanában és mindazon területeken, amelyek segíthetik abban, hogy hatékonyabban munkálkodhassék az intézmény céljainak megvalósításáért;

Itt azonban még mindig csak félúton vagyunk az adott helyzetben, mivel csak azt tudjuk, hogy a tanárnők a diákokra esetleg oda-odapislantva énekeltek. Ez egyesek szerint furcsa viselkedés, míg másoknak a diákokra való odafigyelés, és ezzel a nevelői munka része. Ellenben személy szerint az is érdekelne, hogy a tanárnők miként buktak le? Mert az teljesen nyilvánvaló, hogy az ő üveges-szeműségük hiánya csak akkor tűnhetett fel valakinek, ha az viszont őket figyelte. Az őket „feljelentő” tehát szintén nem kellő áhítattal énekelt, hiszen eközben a tanári kar tagjait strigulázgatta, és rendezgette árulkodási sorrendbe. Az tehát nyilvánvaló, hogy a tanárnőkön kívül más is igen furcsán viselkedhetett az áhítaténeklés közepette.

De úgy tűnik a világ már csak ilyen furcsa jelenségeket produkál az egyházak, vagy politikai manifesztációik háza táján. A református egyház egyik miniszteri székben ülő lelkészétől például tudjuk, hogy az oktatás nem az adókban mindenki részéről megfizetett szolgáltatás az állam részéről, hanem szolgálat, mondhatni kormányzati kegy gyakorlása. Bár erre mondhatja természetesen bárki, hogy már régebben történt. Miközben a politikai kereszténység részéről legutóbb a rasszista publicisztika elítélése bizonyult kirívónak. A KDNP minden esetre elítélte azt, aki elítélte a bayerizmust. Alighanem azért, mert a furcsább volt a KDNP Veszprém Városi Szervezet elnöke számára az emberi tartás egy kitűntetett építész részéről, mint a párthűség kinyilvánítása. Talán Debreczenyi János, Veszprém korábbi fideszes polgármestere sem kellő áhítattal a szemében énekelt együtt a politikai énekkarban. S ez olyan izés, olyan fura dolog. Igaz, messzire vezetne a tanárnők említett esetétől.

Mely felmondási eset kapcsán azért csak jó volna tudni, hogy miért nem furcsa egy lelkésznek, ha valaki a tanárok arcát bámulja az áhítatgyakorláson való extatikus részvétel helyett? Esetleg tényleg csak helyet akarnak csinálni valakinek ezzel a mondvacsinált ürüggyel? Miközben azért persze jó volna tudni azt is, hogy miként definiálja a református egyház az „áhítat” megnyilvánulását? Elvégre ha már példát statuálnak, a következőknek mégis csak jó volna tudni, hogy mire figyeljenek. Pál apostol ugyanis csak ezt írja: „Beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dícséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dícséretet mondván szívetekben az Úrnak. (Ef 5,19)”. S egy szót sem ír arról, hogy „elöljáród gusztusa szerint arccal énekelj”, vagy „énekelvén, és másokat figyelvén”. De Pál apostol sem tudhatott mindent, és sokfele utazott bár, de nem járt hazánkban. Vagy csak nem írt levelet a pannóniabelieknek.

Andrew_s