A diákok és az új államtitkár.

A diákok megmozdulásai során, az új felsőoktatási államtitkár színrelépésével, alighanem új kihívásokkal kell majd szembenézni. Ebből a szempontból alighanem téves az MSZP azon értékelése, hogy az új államtitkárral semmilyen változás nem fog bekövetkezni. Mert lehet, hogy szakmailag nem fog sok újat hozni, de a vezetés szellemisége, és tárgyalópartnerként való megjelenése biztosan más viszonyokat fog teremteni.

Az utóbbi időkben a felsőoktatástól egyébként is eltiltott Hoffmann Rózsával ellentétben, Klinghammer István ismeri a felsőoktatás, és az akadémia világát, Nem csak az épületeket, hanem, s ez lényegesebb lehet, az embereket is bennük. S ismeri azokat a kommunikációs módszereket, amivel különben csak a konferenciák plenáris üléseinek felvezetőiben érdemes élni. Mármint akkor, ha a szakmaiságot tekintjük. Amikor is az alaphang megadására általában bőven elegendőek az általánosságok, a könnyen követhető, és részletesebben nem feltétlenül kifejtett féligazságok, teóriák, felvetések. Amikor a hiányzó tényeket, a befejezetlen gondolatok másik felét az előadó tekintélye biztosítja szunyókáló hallgatóság számra. Így aztán ezek az általánosságok könnyen csapdába ejtik azokat, akik fogékonyak a szakzsargon használatára, a „mi kutyánk kölyke” alapvéleményre, és a „semmi gond, dolgozunk a megoldáson” típusú, felelősségmenetesítő kommunikációra.

Az látszik, hogy a diákokkal szemben már megpróbálkoztak hasonlóval, ami azonban érthetően félresiklott. Azonban mind Hoffmann Rózsa, mind Orbán Viktor, de akár Balog Zoltán is, kívülről érkezett. Csak a hatalom volt meg abból az eszköztárból, ami hatékonyan képes az általánosított szakmai szólamok akadémikusi rutinnal való bevetésére. Miközben, értelemszerűen, ettől még simán ki lehet használni azokat a réseket, melyet a vitapartner nyit a páncélzaton. Legyen az akár a kompromisszumokkal szembeni rezisztencia, vagy például az alternatív megoldások ki nem dolgozása diákság részéről. Klinghammer István tehát tulajdonképpen jó választás lehet abból a szempontból, hogy meg van az az akadémiai tekintélye, ami, a felsőoktatási pénzcsapnál elfoglalt hellyel párosítva, alkalmas lehet a tanárok leválasztására a diákságról. Ugyanakkor, mint említettem, kellő rutinja van a konferenciabeszélgetésekben. Nem a sokszereplős telefonbeszélgetésre, hanem az említett látszatszakmaiság felvillantására gondolva. Nem tagadva ugyanakkor, hogy nyilván meg fogja találni azokat a féligazságokat, melyekbe kapaszkodva a sűrű háló megszőhető.

Különösen most, az érettségik és felvételik közeledtével, amikor fel lehet melegíteni azt a fajta retorikát, hogy „tanulj, és ne gyülekezz”. Azt, aminek egyfajta főpróbája elhangzott azon az ominózus konferencián, melyen a Hallgatói Hálózat (HaHa) igencsak zavarba hozta a hallgatóságot. Az új államtitkár egyébként az ATV „Szabad Szemmel” című műsorában, 2013. február 17.-én elindult ebbe az irányba. Azt üzenve a felvételi keretszámok, ponthatárok miatt gondolkodóba esőknek, hogy a többi jelentkező jelenti számukra a konkurenciát. Ami nyilvánvalóan igaz, hiszen a felvételin nyilvánvalóan teljesíteni kell a követelményeket a felvételhez. A felvételik jelen rendszere pedig kétségtelen egyfajta kipontozós játékká tették az államilag finanszírozott helyekre való bejutást. Arról azonban jótékonyan alig szólt az államtitkár úr, hogy a rendelkezésre álló helyek száma bizony azért mégiscsak korlátozó tényező ebben a versenyben. Miközben tehát a fel nem készülésre azonban valóban nem mentség a keretszám korlátozása, aközben a tisztességes felkészülés sem garantál tulajdonképpen szinte semmit. S ez az utóbbi az, ami pedagógiai csapdahelyzetet teremt.

Az ugyanis, ha a követelmény teljesítése sem garantálja a sikert, mivel a lécet folyamatosan lehet változtatni, nem a nagyobb küzdelemre sarkall általában. Az önbizalom erősítésére, amely önbizalom létét Klinghammer István szinte számon kérte az alternatívát kereső diákon, végképpen nem alkalmas. Az új államtitkár tehát lehet, hogy kiváló rektor volt. Ezt minősítsék a volt kollegák. Ám a diákok ismeretében, és a pedagógiai ismereteiben lehetnek talán rések. Miközben remek érv lehet a kimaradóknak, hogy „tanultál volna a gyűlésezés helyett”. Így a diákmozgalomban való részvétel emlegetéséről tulajdonképpen mindenki lebeszélhető lehet. Különösen az új államtitkár beköszönő fenyegetése után. De azért is, mert a bukásra való kifogáskeresésnek állítható be. Akár igaz a megkülönböztetés, akár nem. Annak ellenére, hogy a sorok között kiadták, azt a rejtett tantervet, hogy a tiltakozásokon résztvevőket ki kell iktatni a felsőoktatásból.

Miközben az ilyen jellegű kommunikáció hatására nyilvánvalóan nem lesz több pénz a felsőoktatásra. Ám alkalmas arra, hogy a családok tanulásalapú megterheléséről elterelje a közfigyelmet. S természetesen olyan jelszó, ami az egyetemet legfeljebb fociszurkolóként látogatók számára is könnyen alkalmazható. Mert azért egy államtitkár mégis inkább a hatalom kormányzati politikusa. Függetlenül attól, hogy az államtitkár aligha tudná ma megmondani, hogy öt-hat év múlva a piac milyen felsőoktatási végzettséget fog honorálni. Eltekintve attól a helyzettől, ha a kormány bevezeti a szigorú tervgazdálkodást. Miközben a sokszor emlegetett diákhitel is egyfajta pórmegoldás csupán. Az ugyanis látszólag igaz, és kommunikációképes állítás, hogy a családot pillanatnyilag tehermentesíti. Azonban pontosan olyan hatással bír, mint a magas kamatra eladott államkötvény. A problémát nem megoldja, csak az idővonalon előbbre tolja. Megoldásnak akkor lehetne tekinteni, ha az államtitkár úr nem csak hivatkozna a diákhitelre, hanem személyes garanciát tudna vállalni a diákok majdani foglalkoztatását illetően. Bár, végül is, Schmitt Pál is vállalt személyes garanciát a magánnyugdíj-pénztárakra. Úgyhogy ez sem megoldás. S az állítás igazát még ez sem támasztja alá erőteljesen.

A hallgatóknak tehát az új államtitkárral olyan tárgyalópartnert sikerült kikapniuk, akinek az alapálláspontja a gumipozíció. Lehetőleg semmit sem megígérni, és lehetőleg mindent visszapattintani a diákság térfelére. Orbán Viktor számára ugyanis a valós tárgyalás alapvetően meghátrálást jelentene. Klinghammer István pedig aligha lehetne államtitkár, ha egy ilyen helyzetbe hajlandó lenne belemenni. Viszont fel tudja sorakoztatni a szakmai demagógiát, amire Hoffmann Rózsa alkalmatlan volt. S amire a diákok a saját feladataik szorításában kezdhetik a válaszkeresést.

Andrew_s