Kormányzati bolondcsapda.

Egy bohócmaszk mind előtt
Forrás: http://www.cepolina.com/

Az udvari bolondok élete talán nem volt fenékig tejfel, ha olykor be is kenték őket fenékig. Elvégre azért voltak, hogy mások mulassanak, és nem ők. Miközben azért kosztot, kvártélyt kaptak, és bármi botorságot mondtak, nem vették őket komolyan. Ebbe a ködbe aztán azt az üzenetet is be lehetett burkolni, amit esetleg komolyan lett volna érdemes venni. Nem véletlen az, hogy igazán bölcs uralkodók nagyon is figyeltek a bolond szavára. Hiszen ki más közvetíthette volna gyorsan, és fájdalommentesen a nép szavát, a közhangulat változásjelentéseit. Ha pedig az uralkodó elzárkózott a világtól, akkor a bolondja szavát a környezetnek volt érdemes figyelnie.

Hogy ennek mi köze a mai magyar jelenhez? Látszólag semmi. Az udvari bolondok helyét átvették a szóvivők, akiknek megválasztása a kormányzat körül láthatólag lojalitás és nem kommunikációs készség kérdése. Ha pedig az uralkodó szerint jól szolgáltak, kapnak egy beosztásbeli koncot. Komolyan alig veszik őket, de az udvari bolondoktól eltérően szinte senki sem figyel arra, amit mondanak. Beosztásilag tehát lehet, hogy átvették a bolondok helyét, de funkciójukat már nem. Márpedig az udvari bolondokra jellemző kommunikációs szerep igenis megtalálható a magyar közélet kormányzati oldalán. Igaz, kicsit piszkosan, csonkán, de megvan az. Még csak nagyon keresni sem kell, hiszen nap, mint nap az orrunk alá dörgölik.

Pár jelét érdemes sorra venni tehát. Legelőször is megtalálható nem másutt, mint a gazdasági irányításért felelős szakszemélyzeti irányító, Matolcsy György esetében. A tündérmesés szöveget annyira körberágták, körberágtuk, hogy elég csak halványan utalni rá. Komolyan lehet venni? Ugyan már! Aztán ott van az a szöveg, hogy hamarosan tejjel és mézzel fogunk folydogálni, mint a világ mintaállama. Ezt alighanem csak annyiban lehet komolyan venni, hogy a negatív példa is példa lehet. A legfontosabb gazdaságstabilizációs tényező kapcsán pedig még önmagát sem veszi komolyan a miniszter, hiszen az IMF bejövetelét szabadságra menetellel köszönti. Bár ez lehet, hogy csak humanitárius gesztus. Hiszen igazán kár lenne, ha az IMF tárgyalódelegációjának tagjai betegre röhögnék magukat a magyar nemzeti tündérfelelős kijelentésein, és fiókba szorult adózási tézisein.

Az meg tényleg kész vicc, hogy Orbán Viktor miniszterelnök éppen a hazai gazdaságpolitika egyik legjelentősebb időszakában tölti fel az akkumulátorait. Talán ezzel is jelezve, hogy ő nem is igazi miniszterelnök, csak egy kommunikációs droid azok számára, akik valójában a hatalma mögött vannak. Ebben az esetben persze nincs is probléma azzal, hogy egyfajta bolond-kommunikációt folytat, hiszen nem az övé a tényleges hatalom. Nem ő az uralkodó. De talán nem is erről van szó, hanem arról a pánikról, ami akkor szokta elfogni, amikor neki személyesen kellene személyes felelősséget vállalni, illetve szemtől szembe konfrontálódni. Miként a kormányzati felmondások idején is sokszor külföldön volt a közelmúltban. Pedig aligha valószínű, hogy az IMF-küldöttség kokival és sallerrel fogadná a tárgyalóasztalnál. A félelem tehát alaptalan. Ám reméljük, hogy Orbán Viktor sikeresen töltődik fel, és a konnektortól távozva hazatalál a pihenés tündérszigetéről az ő kicsi tündérországába. Az persze kérdéses, hogy mennyire vehető komolyan a tárgyalási szándék ilyen körülmények között.

Nagyjából talán annyira, mint a csatanyerésről, a szabadságharc győzelméről való vizionálás, mely mellé nyugodtan hozzátehető a következő nemzedékek felvirágzása. Már akkor, ha borvirágos orral kijöttek a romkocsmából, ahova a miniszterelnök száműzte a társaságot. Elvégre megbélyegezni a munkanélkülit sokkal elegánsabb, mint munkahelyet teremteni. Így, Orbán Viktor és az ő kedvenc oktatáspolitikusa, vizionálhat tovább a hordó magasában. Igazságos közoktatásról, és minden másról. Mire a hordóról leesnek a mondatok, szolganemzedékek kinevelését jelzővé válnak a pangást előrejelző korszakokban. De itt most be is fejezem a visszatekintést, hiszen illusztrációnak ennyi is elég annak jelzésére, hogy a tréfa szintjén zajló kommunikáció, amit immár lassan senki sem vesz komolyan, igenis létezik a kormányzati oldalon.

A kérdés, amit ezek után feltehetnénk az az, hogy ennek oka vajon lehet-e a hozzáértés teljes hiánya? Legyünk optimisták a szereplők személyes képességei tekintetében. Különösen, mert Orbán Viktor többször bebizonyította, hogy nem járatlan a kommunikáció útvesztőiben. Matolcsy György és Hoffmann Rózsa is megszerezte valahogy a diplomát, és ne nézzük le annyira a felsőoktatást, mint azt a kormányzat teszi. A teljes szakmai csőd szobrait tehát mégsem ebben a körben kell keresni. Marad tehát az, ha kiszámított folyamat részeinek tekintjük. Ebben az esetben a magyarázatot, az okokat nyilván másutt kell keresni. S itt már beszámíthat az, hogy az igazi bolondot jól alakítót nem tartják beszámíthatónak. Amiből persze akár előnyt is kovácsolhat.

Például akkor, ha sunnyogó hatalomgyakorlás zajlik. Ezalatt azt értve, hogy Orbán Viktor és csapata kihasználja a korábbi önhitelrontásokat. A közvéleményt olyan szinten kifárasztva a hülyeségekkel, hogy már mindenre legyintenek az emberek. Bevihetők tehát azok a mélyütések, amelyeket már komolyan kellene venni. De sokan más csak legyintenek, „hogy újra valami badarság”. A háttérben pedig tovább lehet építkezni. Ezzel értelmet nyerhetne természetesen az, hogy a miniszterelnöki csapat miért nem fékezi meg Matolcsy György ámokfutásait. Bár ebbe a receptúrába az is belesimul, hogy kiszámított módon nyomnak néha mikrofont az ettől megrészegülő mesemondó kezébe. Például akkor, ha az udvari bolond szövege mögött egy valutaspekuláció zajlik. Mert nyilvánvaló, hogy a hazai valuta árfolyammozgásainak legnagyobb haszonélvezői azok, akik milliárdokkal tudnak számolni. S ez a réteg aligha az, akinek a 47 ezer forint mindenre elegendő kellene, hogy legyen.

Azonban érdemes lehet megjegyezni, hogy ez kommunikációtechnikai bolond-húzás is csak egy bizonyíthatatlan hipotézis. A valós gondot azonban nem a hipotézisek, hanem a források, és cselekvési szabadságok hiánya fogja okozni a mindennapokban. A magyarázatot pedig egyre többen a saját bevásárlásaik során kell, hogy megtalálják majd. Arra, hogy mi a fenéért nem elég a pénztárcájuk, bakkártyájuk fedezete a mindennapokra akkor, ha már megint legyőztük egész Európa gazdaságát, sutba küldtük az IMF-et, és tündérkertet varázsoltunk Pannóniában. S mi a csodáért mennek el a tehetséges fiatalok, mint vándorló céhlegények, ha olyan fenemód igazságos és felívelő a belső karrierlehetőségek tárháza.

Simay Endre István