Ellenforradalmi oktatás.

 „Az ellenforradalom történetének feldolgozását megnehezíti, hogy olyan eseményekről van szó, amelyeket még nem lehet történelmi távlatból szemlélni. Ezek az események napjainkban játszódtak le, szereplőik ma is közöttünk élnеk – történész maga is szemtanúja és tevékeny részese a kornak.” (Ellenforradalom Magyarországon 1956; Kossuth Könyvkiadó, 1958)

A miniszterelnök, talán mert a felsőoktatási törvényt jegyző Hoffmann Rózsa nem ért rá, megszólalt a felsőoktatási törvény kapcsán. Bár lehet, hogy arról van szó, hogy a nem a KDNP ifjúsága gyűlt össze a Fidelitas vezetőivel és tagjaival folytatott keddi budapesti megbeszélésen, ahol az említett Orbán-beszéd elhangzott. Ja, hogy nem fejtettem ki, hogy mi az említett Orbán-beszéd? Hát az, amiben azt fejtegette, hogy végső soron ellenforradalmi kísérletek zajlanak az oktatásban. Mert ez már csak így megy. Kicsit fogytán a pogi egy megbeszélésen, mikrofont kap egy ombudsman, és máris ellenforradalmak törnek ki. Csak úgy szivárognak ki a falakból az ellenforradalmárok.

Talán forradalom sem kell hozzá. Mondjuk olyan forradalom, ami jelenleg zajlik az oktatásban tényleg nem kellene. Például már csak azért sem, mert sokkal inkább határon kívülre orientál, mintsem itt maradásra bíztat. Mert a miniszterelnök szerint ugyan tömegesen jönnek majd vissza az egyetemet végzett fiatalok, de vajon kérdés, hogy azt ők is így tudják-e? Annak fényében például, hogy állástalanságukon a miniszterelnök legfeljebb egy romkocsmás écával emlékezett meg. Igaz, amikor az említett megbeszélésen a „melósok” jelentőségét ecsetelte a szóhasználat is jelezte az időugrást. Nem azért, mintha lebecsülném a fizikai munkásokat. Ilyet az tegyen, aki cementes-zsákkal hátán lefutja a marathoni távot. Esetleg az, aki szerint félévszázados korral oly egyszerű a tűzoltólétrán felszakadni. Ja, bocsánat, az meg is teszi. Ámde ismert a kor, amikor a belső kommunikáció részét képezte a város és falu, a munkás-paraszt szövetség és az értelmiség szembeállítása. Illetve korábban a munkások és parasztoké is, de az még régebben volt.

Ám az említett köztes időszakban volt az is, amikor ellenforradalomként emlegették azt, ami 1956-ban történt. Bár maga a szó sokkal régebbre, még a francia forradalom időszakába ereszti gyökereit. De a hazai politikai kommunikációban mégis 1956 kapcsán volt szokás emlegetni. Így aztán kicsit nehézzé válhat elhelyezni a miniszterelnök kijelentéseit az idősíkok között. Az oktatásügy forradalmi átalakítása ugyanis jelenleg inkább annak zsugorodásaként észlelhető. Így alighanem csak üdvözölnék az „ellenforradalmat” azok a tanárok, akik állás nélkül maradnak. Ahogy az állami finanszírozásból kiesett diákok is. Az pedig legfeljebb a miniszterelnök lenéző cinizmusát jellemzi, hogy azon a napon kívánt propagandát adni a felsőoktatás átalakításának, melynek estéjén kiderültek a felvételi ponthatárok. S így számosan szembesülnek azzal, hogy vagy fizetnek, vagy szevasz, mehetnek. Ahova jól esik. A cinizmust csak fokozza az, hogy Orbán Viktor a tandíj ellenségének kiáltotta ki magát ennek az eseménynek az alkalmából.

De talán csak eltévesztette a helyet és időt. Valamiért az ifjúsága tért vissza. Azok az évek, amikor az egyetemen még tényleg gyakran hallhatta az „ellenforradalom” szót. S ebbe szűrődött be az ellenzékben töltött időszaka, amikor tényleg ellenezte a tandíjat. Miközben a visszhangot talán a békemenet kántálása szolgáltatta a megbeszélés fárasztó ideje alatt. Az a békemenet, melynek kapcsán Bencsik András, európai „marxista ellenforradalom"-ról nyilatkozott februárban. Igaz, tette ezt annak örve alatt, hogy a békemenet egyesületté alakult, és Bayer Zsolt „kuruc ellenállás”-ról vizionált. S még nem volt nyilvánvaló, hogy micsoda bukott segélykoncertnek néznek elébe. Kérdés persze, hogy vajon a miniszterelnöknek elmerték-e azóta mondani, hogy itt tárgyal az IMF, és szóltak-e neki a felsőoktatás említett szűkítéséről. Mert ha igen, akkor talán tényleg jó lenne tölteni, legalább az ilyen beszédek előtt, azokon az akkumulátorokon.

Simay Endre István