Bűnmérő kísértések, kísértetek.

A napi politika sajnos úgy tűnik semmit, de semmit sem enged el, amit egyszer megragad. Kerül, amibe kerül. Nem csak pénzben, hanem emberségben. Így van ez a bűnesetekkel is. Régiekkel és újakkal egyaránt. Az újak közül nagy lenne a kísértés részleteiben a napi sajtójára hivatkozni annak, ami egy sokkal jobb sorsra hivatott pszichológusnővel történt. De vajon érdemes-e, szabad-e? Talán érdemes lenne nevesítve hivatkozni az áldozatra. Az talán, például az internetes keresők jóvoltából, nagyobb olvasottságot szavatolna. De vajon szabad-e? S nem a jogi, hanem az emberi értelemben. Azt hiszem nem, hiszen a mártíromságot nem maga választotta, és alig hiszem, hogy rasszista cégérnek szánta volna életét.

Másrészt nem is fontos megtennem, mert annyian megtették, hogy még az utalást is csak félve mertem leírni. Miközben máris itt a friss hírek között a következő bűneset. Egy német házaspár ellen rablótámadást intéztek, és ugyancsak történt nemi erőszak is a bántalmazás során. Talán kár külön kiemelni, de a jelenség szempontjából lényeges az, hogy az internetes fórumokon az eset kapcsán ismét kitört a cigányozás. Függetlenül attól, hogy az elkövetők valóban romák-e, vagy sem. Ennek a rasszista felhangjai nyilvánvalóak, és szinte kiverik az ember szemét. Mintegy látva azt, amint vérgőzös fórumozók kivonulnak az utcára és két marokra fogott billentyűzettel rázzák egerüket az elkövetők felé. Van azonban egy másik nagy veszélye mindennek. Az a politikai veszély, ami talán nem nyilvánvaló elsőre, de könnyen elképzelhető. Nevezetesen az, hogy relatívizálja a bűncselekményeket. A koordinátákat ugyanis szép lassan, de biztosan eltolja a belpolitikai programoktól a pogromok irányába. A kiegyenesített lelki kaszákkal ténylegesen utcára vonulók ugyanis mintegy társadalmi felhatalmazásként fognak mutogatni a mögöttük sorakozó fórumharcosokra.

Miközben az is nyilvánvaló, hogy a valós koordináták nem az etnikai, hanem a cselekvési irányból határozhatók meg. Annak az irányából, hogy a bűncselekmény bárki által elkövetve is bűncselekmény. Életkortól, nemtől, rassztól függetlenül. S ez az, aminek kommunikációja mintha háttérbe szorult volna a politika szorításában. A hangadók között gyorsan, tulajdonképpen túl gyorsan alakult ki az a két tábor, mely későbbiekben már sokkal inkább az egymás ellen feszülő politikumok mentén kívánta meghatározni a minősítéseket. Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy a politikai huzakodás mindeközben magáról a cselekményről vonja el a tüzet. Önálló politikai hadszíntér kezd kialakulni. Holott a kormányzati és ellenzéki politikának abban mindenképpen jó lenne konszenzusra jutni, hogy mi az, ami nem megengedhető. Miközben a mindent átpolitizálók egyik csoportja a rasszizmus talajára helyezkedve minden megkülönböztetés nélkül cigányt kiált, míg a másik erre reagál erősebben, és nem a cselekményre.

A politikai harcot csökkenthette, az általános társadalmi normákat kiemelhette volna, ha a belügyminiszter megszólal. Esetleg felajánlja lemondását. Nem tette meg. Igaz, az elhíresült gyöngyöspatai gárdavonuláskor megszólalt, de az sem sokat enyhített a rasszizmuson, és akkor sem kívánt lemondani. Ahogy akkor sem, amikor rendőri sorfal védte a gárdaegyenruhások felvonulását a Hősök terén. Ellenben a kormányzat, a házelnök a nevét adta Szálasi parlamenti tagjának rehabilitálási kísérleteihez. Óhatatlanul felbátorítva azokat, akik a haza védelmét az állampolgárok egyes csoportjai, rétegei ellenében való rasszista, szegregációs fellépéssel gondolják megoldani. Először szóban és írásban, majd talán az utcán. Ott, ahol a rendőri erőkkel ellentétben valóban csak a bőrszint látják, mivel nem fognak igazoltatni. Világos kormányzati kommunikáció nélkül pedig akár hallgatólagos, vagy annak látszó támogatással. Annak látszóval akkor, ha a romákat verő feketeingeseket nem meri majd szétkergetni az utca népe. S valóssal akkor, ha a kommunikáció, vagy annak hiánya tápot ad a címkézésre. De akkor is, ha a cigányozó úgy érzi, hogy gesztust gyakorol az egyik politikai tábor felé, és közvetve rúghat a másikba.

Miközben óhatatlanul megjelenik a relativizálás másik végpontja is. A rasszista alapokon elkövetett bűncselekmények közül kiemeli azt, akár védelmébe is vesz a megnyilatkozó. Függetlenül attól, hogy eközben milyen mentséget kreál az elkövetőnek. Sajnos a közelmúlt erre is szolgál hazai példát, ahogy a források szerint a háborús bűnökkel gyanúsított Csatáry Lászlót jószerivel azonnal védelmükbe vették az internetes fórumlakókból többen is. Nem vizsgáltam, hogy a cigánybűnözést kiáltók, és a Csatáry-t védők halmaza mennyire közös. De nagyon nem lepne meg, ha jelentős közös metszete lenne a két csoportnak. Alighanem azért, mert a zsidókat korra és nemre tekintett nélkül legyilkoló rezsimet kiszolgáló egykori tisztet mintegy saját előfutáruknak tekintik. S ebben az esetben sem azt nézik, hogy mit követett el, mivel vádolják, hanem azt, hogy ki és kik ellen tette. Holott Csatáry nem cigány, de a vádak szerint embereket vert. Nem cigány, de a vádak szerint emberek halálba küldésében segédkezett. A források szerint mintegy 15 ezer áldozat esetében. Nem cigány, de a vádak szerint megkínzásokhoz, megalázásokhoz asszisztált. A napi politika eközben erre is rátelepszik, a markába szorítja, és a kettős mérce a szélsőségek szemében ekkor a bűnösnek kedvez. A szélsőjobb kiáll a háborús bűnös mellett, míg Kövér Lászlónak az antiszemitizmust, vagy Orbán Viktornak a háborús bűnökkel vádolt Csatáry melletti, és nyomásgyakorlásra is alkalmas, kiállást elítélő nyilatkozatát sem sikerült az ügy kapcsán megtalálnom. De remélem, csak én voltam ügyetlen.

Az egyértelmű kommunikációk híján nagy tehát kísértés a kettős mérce kiterjesztésére. Mintegy ez a politikai kísértés az, ami az áldozatok kísérteteit körbeveszi. Ám szeretnék ellenállni magam is a kettős mérce kísértésének. Ami annál is könnyebb, mivel nézetem szerint túl sok különbség nincs a két kiemelt bűncselekménycsoport között. Mert bár nyilvánvalóan nem tekinthetünk el az áldozatok száma mellett, érdemes tudni, hogy az áldozat számára a bekövetkezés sosem viszonylagos. Számára mindig egy élet van. Így véleményem szerint az, aki a neki kiszolgáltatottakat bizonyítottan megkínozza, megalázza, megerőszakolja, megöli, korra és fajra való tekintet nélkül a társadalom szemétdombjára való. Nem a származása, beosztása, hanem a tette okán. S az sem változtat azon, hogy a második világháború bűnösei ma hány évesek. A Homo sapiens -faj ezen képviselőinek legyen része a megvetés, és tetteik jog szerinti „jutalma”. Elutasítva egyben azt, ha a fórumokon az élővilág jelentős hulladékeltakarítóval való példálódzást részesítenék előnybe. Elvégre a döglegyek, a sakálok, a keselyűk, a holt szerves anyagot feldolgozó férgek mind-mind fontos részei az ökoszisztémának. Nem érdemlik meg az összehasonlítást.

Simay Endre István