2012. május 10., csütörtök

Ki a fene írt Twitter-en már megint?


Annak idején, ha már az Új Színház régi gárdájának egyik utolsó előadását volt szerencsém megtekinteni, emlegettem a szélsőséges politika szélsőséges beszivárgásáról a színházak világába. A kiemelés azért is lényeges, mert nyilvánvalóan teljesen steril színjátszást elég nehéz lenne megvalósítani. Még klasszikusokat is csak akkor, és csak úgy érdemes bemutatni, ha szólnak a ma emberéhez. Hacsak nem kötelességtudatból, de hithűen ásítozó programlátogatókat akar a rendező a nézőtéren látni. A dolog fordítva is igaz lehet. A hivatalos politika tűrésképességét jelzi az, hogy milyen jellegű kulturális műhelyeket tűr, esetleg finanszíroz meg.

Ha tehát egy városvezetés megtűr, és akár finanszíroz is olyan kultúraformálót, aki szélsőséges nézetei nyomán szerzett magának korábban ismertséget a politikai színpadon, akkor nehéz megmagyarázni, hogy különben köze se a dologhoz. Valami ilyesmi jutott eszembe annak nyomán is, amikor Székhelyi József, és az egri fellépés ügyéről hallottam. Az ugyanis csak egy következmény, kísérő tünet, amikor a Mazsihisz a hírek szerint feljelentést tesz az ügyben. Mert kétségtelen, hogy a probléma ez esetben sem feltétlenül a hangfelvétel hitelességének kérdése. Mármint azé a hangfelvételé, melynek nyomán a botrány kirobban, és ami szerint a fellépés ellenjavallata a színművész vélt vagy valós származásának, illetve ellenzéki politikai nézeteinek talaján virágzott ki. Alighanem a nagyobb bajt az jelzi, hogy kiszivárog egy ilyen hangfelvétel, és a közhangulat nem rácsodálkozik, nem kétségekkel telve várja a hitelesítést, hanem gyakorlatilag fenntartások nélkül elfogadja, hogy ilyen márpedig létezhet.

Nem azért, mintha mindenki egyet értene az antiszemita megnyilvánulásokkal. Nem biza! Sokkal inkább azért, ami vonulatba a közpolitika beleilleni látszik. Olyan síneket érintve, mint például annak idején az Új Színház nyereg alá puhítása, vagy azt, hogy feketeinges decibelvitézek Budapest egyik reprezentáns-terén tartsanak rendőri védelem oltalmában röpgyűlést. Szétkergetés helyett. Olyan állomásai ezek a városi politizálásnak, melyek egyáltalán nem teszik sajnos alapból hihetetlenné az egri döntési rendszert. Egyre inkább azt sugallva, hogy az antiszemitizmus akár hallgatólagos hatalmi támogatást is kap, vagy kaphat. Egyre inkább eljuttatva ahhoz a közhangulatot, ami könnyedén megágyazhat a politikai, származási listázásoknak, a szomszédok összeugrasztásának. Egyre inkább sajnálatossá téve, hogy a szakdolgozati viták közt valahogy nem tűnik időszerűnek a történelemkönyvek forgatása. Megőrizve a történelemszemléleti káoszt a fejekben. Valami álságos nemzetiességet sugallva, ellenségképeket ajánlva fel megoldásként a valós gazdasági megoldások helyett. Faragott képek helyett ellenségképek elé járulva személyiségi áldozathozatalra.

Különösen gondot jelenthet, ha a nagyobbik kormányzó párt egyik emblematikus figurája az, aki hallgatólagos maszatolásba bocsátkozik. Azon, hogy bocsánatos bűn, vagy talán nem is bűn az említett jelenség, Paul Lendvaitól Feldmayer Péterig lehet talán vitatkozni. De amikor Deutsch Tamás az ezt érintő kritika nyomán egyszerűen lemarházza Paul Lendvai-t, akkor kormányzati támogatást sejtet a jelenségek mögé, ha meg lehet próbálni megmagyarázni az ellenkezőjét. Akkor is, ha ugyanazon Twitter-bejegyzésben van egy fél gondolat, mely szerint a zsidógyűlöletet azért mégsem teszi dicséretessé a FIDESZ politikusa. Úgyhogy legalább félig-meddig sikerült a történelem főbb csapásaira is fél szemmel rápillognia, miközben a szakdolgozatának alapos megírásával volt annak idején elfoglalva próbaidős miniszterként. 

A politikusi stílus azonban azért kimaradt. Hiszen a nevezett politikus nem először ír be a csetvilágba olyan stílusban, amit nem túl nagy túlzással lehet bunkónak tekinteni. Amit persze szintén lehet magyarázni azzal, hogy az egy olyan sajátos világ, amibe az belefér. Pedig nem. Nem az a világ abban az értelemben, hogy nem kötelező ez a stílus. Senki nem vetné meg ugyanis az ex-sportminisztert akkor, ha más nyelvezetet használna. Elvégre attól, hogy valaki megérti a lóalkatrészekkel érvelő fél-alkoholista aluljárólakót, még nem feltétlenül kell magának is nemiszervek megnevezéseit üvöltve közlekednie az aluljárókban. Inkább az ellenkezője szokott előfordulni. Miként a az antiszemitizmus elviselése a kormányzat, a parlamenti tisztségviselők, a városvezetők részéről jelzi egyfajta hallgatólagos elfogadását, a másokat lekezelő, lenéző stílus világgá kürtölése a politikusnak a saját magával szemben támasztott igényszintjét jelezheti. Az persze már egy más kérdés, hogy ha a kormányzati haverok nem szólnak neki, hanem cinkosan összekacsintanak vele, akkor a politikai bunkóság mennyire tekinthető kormánypolitikának.

Mert attól, hogy egy kommunikációs csatorna látogatóinak erre futja, még nem biztos, hogy ez az, amivel egy politikusnak tartoznia kellene magának, vagy akár az országnak. Annak az országnak, amit a világháló közönsége előtt óhatatlanul képvisel. Deutsch Tamás hazafiságából, több példa alapján, a neveletlenségre telik. Az övé ilyen. Marhaság-osztályú.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook