2012. május 30., szerda

Rehabilitációs kalandjátékaink.

A napjainkban zajló, és a napi politikába beletipró provokációs játék egy idő után kicsit kezdhet hasonlítani arra, mint amikor egymással szembe menő autókkal tesztelik azt, hogy ki rántja el először a kormányt. Hazai viszonyaink között úgy tűnik a szélsőjobb irányba. Ami kormányelrántás esetén nem feltétlenül a legjobb irány, Ahogy a szélsőbal irány sem lenne jobb megoldás. Ez azonban jelenleg a kevésbé fenyegető iránynak látszik. Még akkor is, ha a kormányzat artikulációjában sokan az 1950-es éveket látja felvillanni időnként. Amikor ugyanis a neohorthysta gesztusok nyílt kormánypárti összekacsintást sejtetnek, akkor nehéz azt hinni, hogy ez utóbbi lenne a valós irány.

Sokkal inkább úgy tűnik, mintha a kormányzat valamiféle kalandjátékba kezdené belelovalni magát. Ami azért is veszélyes lehet, mert a játékszellem felülírhatja a józan ítélőképességet. Miként a párthűség is eltörölheti esetenként a racionalitást. Mely utóbbira Vadai Ágnes célzott a rehabilitációs hullámot feszegető interpellációra adott miniszteri válasz kapcsán. Ez a miniszteri válasz sok szempontból minőségileg más síkra terelte a hatalmi játékokat. Még annak fényében is, hogy a korábbi jelek is arra utaltak, hogy Orbán Viktor kormánya valamiért, és a történelmi tapasztalatokkal szembemenve is, a szélsőjobboldali kártyát kívánja kijátszani a gazdasági és belpolitikai terített betliben, A minőségi ugrást kétségtelenül az jelenti, belpolitikailag azért is lehet kétségtelenül kínos a miniszteri állásfoglalás, mivel Gyurcsány Ferenc lakásának kapcsán a kormányzati politika szintjére emelheti a szalonzsidózást. Miközben mit sem vitatta, hogy a rehabilitációs törekvéseket szintén kormányzati támogatásban részesítik. Cseppet sem megnyugtató módon Szálasi rehabilitálásának gyanúját sem azonnal, és kétséget kizáróan visszautasítva.

Az azonban kétségtelen, hogy a provokációk akár a határokon is túlmutathatnak. Miközben nehéz nem egyfajta társadalmi hack-nek tekinteni azt, hogy Szálasi Ferenc egyik utolsó hívének munkássága kötelező tananyaggá válik. Az irodalomórákon, és nem a történelemórákon. Miközben még az is felmerül, hogy Szőcs Gézánál, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kulturális államtitkáránál lehettek, mintegy „csempészárúként”, Nyirő József hamvai. De az irodalomórákra, illetve a Szálasi-kormányzat prominensének kötelező tananyaggá válásához visszatérve, a kalandjáték immár kiterjedőben van. Ezek a fejlemények immáron nem csak rövid távú belpolitikai kalandjátékká teszi a történteket. Az ezzel már egyfajta generációs kalandjátékká válik. Amikor ugyanis az egyik oldalon az iskolákban kötelező olvasmánnyá válik Nyírő József, akkor a másik oldalon, nehéz feltételezni, hogy az így kondicionált ifjúság nem lesz megengedőbb a fasizmussal rokonítható eszmékkel kapcsolatban. Ugyanakkor nehéz elszakadni attól a gondolattól, hogy végső soron ezek a lépések egy átfogó, és nagyobb léptékű kalandjáték egy-egy kisebb lépéskombinációja. Amennyiben eltekintünk a kapkodó meggondolatlanságtól, mint motivációs tényezőtől.

A teljes játékpálya ugyanis nem kizárólag az említett belpolitikai pályát jelenti. Holott kétségtelenül ez az a pálya, amin nagyon gyorsan visszaléptethető az ország. Azokba a korszakokba, melyet a feudális kedvezményrendszerek, a kiszolgáltatottság, és a csengőfrász jellemez. A visszalépés ára teljesen nyilvánvalóan az, hogy mások megelőzik a visszalépőket a pályán. Azonban az is belátható, hogy még ebből is nyerhető kommunikációs előny. Azon egyszerű okból, hogy amennyiben a visszalépés elég nagy mértékű, akkor azok, akik nem a visszalépések mentén politizálnak, már nem is látszanak. Ekkor már tényleg csak kellően karizmatikus kommunikáció kell annak elhitetésére, hogy nem visszaléptünk, hanem éppen ellenkezőleg: előreszaladtunk. A többiek pedig azért nem látszanak a kéklő messzeségben, mert már le is köröztük őket. Így azért látszhatnak előttünk járóknak. De valójában nem előttünk járnak, hanem minket követnek. Így végső soron, a belpolitikai pályán való visszalépés megmentheti a kormányzatot abban is, hogy más területekre, más pályákra átlássanak az emberek. De az sem baj, ha átlátnak, mert ott könnyen lehet, hogy úgy sincsenek mások.

A pakli szélén levő kártya részleges bemutatása, vagy akár kijátszása ugyanakkor a kalandjáték egy másik hozadékát is sejteti. Az egyre újabb megszorítások, és a belső ellenségképekre való mutogatás magvai ugyanis könnyebben esnek termékeny talajra. Az ezek nyomán felkorbácsolt viták, és indulatok elveszik az erőt attól, hogy a visszalépett játékos-csapat túl sok energiát fordítson másra. El van a saját belső problémáival. Így a neohorthysta szimbólumpolitika, a fasiszta kormánytag részleges rehabilitációja alapvetően az adópolitikai játékpálya buckáiról is elterelik a figyelmet. Az ugyanis kétségtelen, hogy a napi életkörülményeket ezek legalább annyira befolyásolják, mint a kocsmai indulatok. Az olyan húzások, mint a szektoriális különadók, majd az ezeket pótló mégkülönebb adók, és a mégkülönebbeket kiegészítő segédadók lassan az egész gazdaságot egy adókból és kontraadókból álló ingovánnyá teszik. Ami nem igazán a vállalkozásoknak, és a növekvő munkanélküliség csökkentésnek kedvez. Egyfajta önálló kalandjátékká téve a hazai túlélést Az adókísérleti kalandjáték pedig eltereli a figyelmet azokról a gazdasági problémákról, melyekkel csak az ingovány mélyül.

Összességében kihasználva azt, hogy a problémák amúgy is fokozzák a szélsőségek iránti fogékonyságot, s csökkentik a társadalmi immunitást még az egészen szélsőséges politikai nézetekkel szemben is. Végkifejletben a hatalmi kalandjáték teljes mozaikjának szépen csiszolt, és a jövő generációkra is kiterjedő színezéssel ellátott. darabjává válhat a társadalom részleges visszaléptetése. Akár a zsellérség újfajta felélesztésével kísérve. De sok szempontból egy neofeudalista cselédséget kialakítva. Azokból, akik maradnak. Mert azt szinte az összes felmérés jelzi, hogy az emberek nem hatalmi allűrök közepette kavargó mocsárban akarnak lehúzó kalandjátékokat játszani. Azokat meghagyják azoknak, akiknek a saját ambícióik és tehetségük csak a zavarkavarásban merül ki.

Simay Endre István

1 megjegyzés:

Comments on Facebook