2012. május 26., szombat

A provokáció tűfoka.

"Válámi ván"
Forrás: metropol.hu

Az utóbbi időben kétségtelenül egyre inkább a felszínre törnek azok a politikai indulatok, melyek a szélsőségek felé való kanyarodást jelzik. Egyelőre elsősorban a retorika és a szimbolumok szintjén, mely utóbbiba a szoboravatások, éppen úgy beleértendők, mint a szobrokat ért atrocitások. Cseppet sem csökkentve ezek jelentőségét, mivel a szimbólumok mögötti tartalom mindig is lényeges volt, és a ma emberének is lényeges maradt. Nem mindegy tehát, hogy a mindenkori hatalom miként is reagál úgy a szélsőséges retorikákra, mint a szimbólumokra. Mit pártol, és mit ítél el. S mennyire lehet őszintének tartani akár ezt, akár azt.

Szobrok egymás között...
Mert az egyik oldalon kétségtelenül megjelent egy felettébb érdekes nyilatkozata a FIDESZ-nek, melyet a kormánypárt részéről Selmeczi Gabriella által tartották szükségesnek közzé tenni. Talán éppen azért általa, mert tőle már megszokták az emberek a hitelességében, vagy akár hatalmi logikájában sajátos megnyilatkozásokat. Legyen az akár a nyugdíjpénzek államosítása, és ezzel az eljövendő generációk zaciba csapása, vagy akár az ártatlanság vélelmének felrúgása egy szakdolgozatvita kapcsán. A FIDESZ szóvivőjének úgy tűnik ez a szerep jutott. A hallgatóságnak meg ez a szóvivő. Ami mit sem von le abból, hogy a FIDESZ végre érdemben megszólalni látszott a szoborgyalázások kapcsán. Amiért, ők tudják miért, a rendőrség „csak” rongálásért keresi a tetteseket. Alkalmasint különben az is kérdéses lehet, hogy a Selmeczi Gabriella által elmondottak miért hiányoznak a FIDESZ közleményei közül a honlapon. De ne hasogassuk még ezen is a szőrszálakat. S akkor könnyebb átsiklani azon is, hogy a nagyobbik kormánypárt honlapján a „szobor” szóra keresve egy oldalon található utalás a Wallenberg-szobor elleni akció elítéléséről, és a Horthy-szobor felállításáról. Jól látható időrendben azzal kapcsolatban, hogy mi volt előbb. Miközben a Horthy-szobor felállításának elítélése nem keveredett bele ebbe a fránya listába.

De Selmeczi Gabriella nyilatkozatára visszatérve azért tényleg haladásnak látszik, hogy legalább ”válámi ván”. Ám azt, hogy mennyire az „igázi”, azt inkább egy dodonai nagykövet tudná igazán interpretálni a szóvivőasszony szavaiból. Az a kijelentés ugyanis, hogy mindenfajta provokációt elítélnek, az meglehetősen rugalmas értelmezési kereteket nyit. Mert lehet elítélni egy szobor festékkel való leöntését, de nyilvánvalóan csak azt a szobrot lehet lefestékezni, amit felállítottak. Márpedig a több százezer ember haláláért felelős, és saját életnyilatkozata szerint is meggyőződésesen antiszemita Horthy szobra kétségtelenül egyfajta szimbólum. Akár annak a szimbóluma is, hogy a kormányzati erők mit tartanak a politikai provokációról. Mert amikor a FIDESZ képviselői tarhálnak, bocsánat, gyűjtenek pénzt a fehérlovas diktátor szobrára, akkor például nyilvánvaló, hogy a Horthy-szobrot nem tekintik a provokációs lépések részének. Ezzel mintegy nyíltan is bátorítva azokat az erőket, akik szerint a politikai egyeduralom, és mások megfélemlítése teljesen természetes, Így végső soron a FIDESZ, pontosabban szóvivője szerint a provokációk sora úgy kezdődött, hogy visszaütöttek. Illetve visszafestékeztek.

Az ugyanis kétségtelen, hogy Horthy szobrainak felállítása önmagában is tekinthető provokációnak. Mint szimbólumoké feltétlenül. Ahogy kevésbé szimbólikusan az is tekinthető provokációnak, ha a Jobbik által támogatni látszó, és hivatalosan betiltott, Magyar Gárda, éppen aktuális, utódszervezete Budapest egyik reprezentatív területén, a Hősök terén, gyülekezik, és a belügyi apparátus ezt tétlenül kezeli. De talán ez sem provokáció Selmeczi Gabriella számára, hanem a FIDESZ hatalmi politikájának a része. Elvégre egy szóvivőről aligha tételezhető fel az, hogy magánvéleményt közöl. Még akkor is, ha szavainak a pártja honlapján nehezen fellelhető a leírt verziója. Az azonban még sajnálatosabb, ha a vérszegény elutasítás, és a gárdaszerű szervezetekkel való hatalmi összekacsintás látszata nem a véletlen műve.

Mert ebben az esetben valóban felmerülhet, hogy Orbán Viktor személyes hatalmi tervei közé tartozik az, hogy ezeket a szervezeteket hallgatólagosan éppen úgy eltűri, ahogy a neohorthysta emlékművek állításához is pártemberei gyűjtenek. Amiért ennek ellenkezőjében kellene tudni bízni az az, hogy a történelem tanulságai közé tartozik az is, hogy azok, akik a szélsőségesekkel akarták kikapartatni a gesztenyét, vagy maguk is besorozást nyertek a szélsőségesek táborába, vagy eltűntek a történelem színpadáról. S ritkán békés körülmények között. Így még az a forgatókönyv is élhet valami ködösen tekervényezett tervezési téren, hogy a szélsőségesek térnyerése azokat is a hatalom oldalára állítja, akik különben a hátuk közepébe kívánnák az adott vezetést. Azt hívén, hogy az adhat egyedüli védelmet a jövőben. S bár ez lenne az igazi zavarosban halászása Orbán Viktornak, a történelem ezt a forgatókönyvet is rendre a diktatúrák komposzthalmaiba dobta eddig. Így végső soron a FIDESZ szóvivőjének nyilatkozat mellé kellene egy értelmezési tartomány megfogalmazása is. Arról, hogy a nagyobbik kormánypárt mettől, meddig, és mit tekint provokációnak.

Az ellenzék nem szélsőjobbos oldaláról szinte mindent, az látszik. De a túlsó oldalról, esetleg saját pártján belül vajon hol a határ? A Horthy-szobrokat, tudjuk, hogy nem tekinti annak, és az arra pénzt kéregető pártbélieket sem tekinti provokátornak. A nyilas parlament tagjának, Nyirő József írónak, az állami pénzen történő kvázirehabilitálását és romániai újratemetésének kezdeményezését szintén nem tekinti provokálónak. A gárdafelvonulásokhoz rendőri védelmet biztosít, tehát azt sem. A KDNP sem szólalt fel azért, hogy egyház-közeli intézmény falára kerüljön ki Horthy-emléktábla, és a gárdafelvonulások miatt sem nyújtottak be interpellációt. Tehát ebben hatalmi konszenzus látszik. Márpedig innen végül is a szimbólumok nyelvén már alig van lejjebb. Vajon egy Szálasi-szoborra való gyűjtés már átvinné a kormányzati ingerküszöböt? S amikor ez bekövetkezik, akkor nem lesz már késő? Selmeczi Gabriellától, vagy akár Orbán Viktortól végső soron ezekre a kérdésekre is szívesen olvasnék választ valahol. De eddig csak annyit tudunk, hogy valamiért a két világháború közötti félfeudális rezsim a szimpatikusabb. Talán mert belefér a zsellérnosztalgia pokróca alá.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook