2012. május 12., szombat

Még mindig szakdolizunk.



A szakdolgozatok körüli vihar úgy tűnik, nem akar megszűnni. Akkora a szél, hogy szinte felhő sem marad az égen. Márpedig a tűző napsütésben nem árt néha egy kis árnyék. Egy árnyas hely, ahol el lehet gondolkodni arról is, hogy mire fel ez a nagy felhajtás. Azt sem tagadom, hasonló kérdéseket és válaszokat korábban is megpróbáltam már keresni, és a gondolatkísérleti eredményeket is megpróbáltam összerendezni. De sok szempontból egyik sem járt eredménnyel. Az ördög lehet, hogy nem csak a részletekben, hanem mögötte is van.

Gyurcsány Ferenc esetében lehet, hogy számos jobboldal fele húzó számára maga a démon. Az ok nyilvánvalónak tűnik, de mégsem annyira nyilvánvaló. Az, hogy karizmatikus vezető, kár lenne tagadni, viszont nincs hatalmi pozícióban, és az előző kormányzat elköszönésekor sem volt már abban. Van azonban pár olyan jellegzetessége a vezetésének, amit úgy tűnik a jobboldalon nem tudnak megbocsátani. Az egyik kétségtelenül az, hogy nyílt csatára hívta annak idején a jobboldal nem kevésbé karizmatikus vezetőjét, és aligha kétséges módon legyőzte. A győzelmet nem is az jelzi, hogy a közvélemény mit mond erről, hanem az, amit Orbán Viktor mond erről. Ha nem is szavakkal, hanem a tetteivel. A tettei ugyanis azt mondják, hogy többet nem vállalt be hasonló vitát ellenzéki politikussal. Nem csak akkor, amikor hatalmon volt, hanem akkor sem, amikor még csak a hatalom felé mutató ösvényen csörtetett. Ez pedig aligha jelent mást, mint egy helyzetkonfliktust közte, és az ellenzékkel megvívandó nyílt vita között. Mielőtt pedig bárki bármit belemagyarázna ebbe, az vesse az első követ a miniszterelnökre, aki nem látott mást kimeneküléssel megoldani konfliktushelyzetet. Mert az aligha kétséges, hogy ez egyfajta kimenekülés.

Azonban az is biztos, hogy ez egy olyan dominókocka lehet a jobboldal építményében, ami eléggé instabilnak látszik. Ugyanis egy olyan bökkenőt jelent a habarcs kavarásában, ami független a jobboldaltól. Nevezetesen a tanú jelenlétét. S nem a riporterre, vagy a múlékony közvélemény múlékony emlékezetére gondolok elsősorban, hanem a vita másik szereplőjére. Gyurcsány Ferenc puszta jelenléte a napi politikában egy örök emlékeztető lehet a miniszterelnök, illetve stábja számára. Emlékeztető egy olyan kudarcra, aminek látszatát a kinevezéseket és gazdasági elveket is kézileg vezérlő vezető nem engedhet meg magának. Mert ezzel a csalhatatlanságnak, a mindenkor jól szereplés nimbuszának a várfala kezdhet repedezni. Ez pedig baj lehet az önérzete szempontjából. Olyan gond, amire a látszólag legegyszerűbb válasz a tanú eltüntetése, de legalább hiteltelenítése. Így végső soron magyarázatot nyerhet az a görcsös igyekezet, amellyel az egykor volt miniszterelnökön fogást próbál találni a jobboldal. Melyre a Demokratikus Koalíció részéről legutóbb is állásfoglalás volt a válasz.

Önmagában különben ez is indokolhatja az energia-befektetéseket. Az, hogy a fogáskeresések, majd az arra adott válaszok sorozatának kikényszerítése egy kontra-produktívvá váló láncolatba fonódjanak. A sorozatos hírverések a haraszt és szél viszonyának képzetét kelthetik az egyik oldalon. Azt sugallva, hogy mégis csak lehet valami a támadások kereszttüzében. A másik oldalon azt a képzetet társíthatják a DK elnökéhez, mintha az a jogi védelmek mögé bújva, a párt tagjait a saját védelmére mozgósítva bujdokolna a tények elől. Amitől esetleg a támadásokat koordinálva jogilag nem, de morálisan amortizáló helyzet kialakulását remélik. Függetlenül attól, hogy a folyamatos támadások mennyire sértenek akár olyan alapvető jogelveket is, mint az ártatlanság vélelme.

Miközben természetesen adódik egy további, szintén nem túl bonyolult összeesküvést sejtető indok is. Sőt, nem is összeesküvésről, legfeljebb személyes kicsinyességről is szó eshet. Ha ugyanis feltételezzük, hogy valaki nem ellenfeleket lát, hanem ellenségeket, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ezeket nem meggyőzni, hanem legyőzni kell. Egyszerűen azért, mert nem engedheti meg azt, hogy ellenség maradjon a háta mögött. A gőzerejű hatalomépítés során tehát ki kell iktatni azt, aki ennek ellenszegül. Ez sem olyan jellemző, ami kizárólag miniszterelnökökre igaz. Nem túl demokratikus megoldás, de szinte adódik akkor, ha valaki minden képletes bokorban ellenségeket kell sejtsen. Egyszerűen azért, mert a saját képességei, és a valóság kihívásai között szakadékot észlel. Ilyenkor a bozótokat fel kell perzselni, az utakat újra kell rakni, és a hidakat fel kell robbantani. Különben még jaj, jönnek az ellenzékiek, a külföldiek, az UFO-k, vagy akárkik, akik kétségbe merészelhetik vonni mindazt, ami a hatalom építése, és bebetonozását szolgálja. Ebben az esetben Gyurcsány igencsak útban lehet, mert a pártja is folyamatosan akadékoskodik. Így végső soron az is kiválthatja, illetve szintén megmagyarázhatja a szinte indokolatlannak tűnő energia-befektetést azokba a fránya szakdolgozatokba, hogy a kormányzatra jutott hatalom centruma minden potenciális ellenfelet felszámolandó ellenségként kezel.

S persze marad az örök indok, a „csak” is. Amibe beleférhet akár Orbán Viktor szakdolgozata elől is elvinni a show-t. De ezzel aligha lehet mit kezdeni, mert a „csak”, indokként, maga az irrealitás. Pontosan úgy, amikor egy vitában elfogynak az érvek, és maradnak az indulatok. Az pedig régi mondás, hogy ahol nincs logika, ott ne keres logikus érveket.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook