2012. május 21., hétfő

Hazafiság levelező tagozaton.


Forrás: http://m.wikitravel.org
Az este olvastam a hírt, hogy a miniszterelnök nyilatkozott Chicagóban, mely várost nem annyira a csúcstalálkozók, hanem a maffia városaként ismerheti az, aki az amerikai filmekből hallott először a városról. Orbán Viktor nyilatkozata, azért megnyugtató módon, nem a maffia képviselőinek szólt, hanem a magyarság helyi képviselőinek. Talán ezért is látta szükségét kifejteni, hogy a hazát tulajdonképpen zaciba csapták. Ennek kapcsán kerestem ugyan az IMF-tárgyalásokat megszakító miniszterelnök önbevallását, vagy pénzügyminiszterének minősítését, de a híradásban nem sikerült megtalálnom. Ami persze lehet személyes figyelmetlenség is.

Az orbáni nyilatkozatból inkább a szokásos „elmútnyócévezés” refrénje hallatszott ki. Azt ecsetelve, hogy milyen romhalmazt is vettek át 2010-ben. Mármint bocsánat, nem romhalmazt, hanem egy halmaz adósságot. Egy olyan kormánytól, melynek válságkezelő eredményei közé nem tartozott be a magánnyugdíj-pénztárak államosítása, és az ötletszerű adóztatási kísérletek. De nyilvánvalóan ez is szemlélet dolga. Ahogy annak megítélése is, hogy az elhíresült Kósa-Szíjjártó nyilatkozat indította-e el a hazai valutát a lejtőn, vagy elindult volna magától is, ha Bajnai marad kormányon. Az internetes fórumokat olvasva ezek körül a vélemények körül szinte hitvitára emlékeztető csörték zajlanak. Orbán Viktor hitvilágának nyilvánvalóan az a kedves, ha nem az egykulcsos adó költségvetési ingoványát látja a közelben, hanem a Bajnai kormány gerendáit a távolban.

Így talán stílszerű is, hogy a chicagói Szent István-templom épületében hangzott el az a hittétel, hogy az előző kabinet zálogba bocsátotta az országot. Kellő rosszmájúsággal persze azt is lehetne mondani, hogy a zaciba csak azt veszik be, ami értékes. S arra adnak hitelt, amiben fantáziát látnak, míg Fellegi miniszterurat hiteltárgyalások és hitelnyújtás helyett inkább csak előszobáztatták a nagyvilágban. Ami azért némi hitelességi, értékvesztési gyanút ébreszthetne a nemzetközi zálogházban. De ilyen rossz májjal, mintegy cinizmussal igazán nem illik egy kormányzatot illetni, mely olyan nagy áldozatokat hoz. Az adótörvények ötletszerűsége alapján elsősorban a zsebünk oltárán. De a szabadságharcnak ugyebár ára van. Nyilván tudta ezt Kossuth is, amikor Amerikában járt. Igaz, ő nem ígért gyorstalpaló állampolgárság-szerzést. Ám változnak az idők.

Manapság állampolgárságról illik, úgy tűnik, beszélni külföldön az ott élő magyaroknak. Az pedig, aki azt hiszi, hogy magyarnak lenni nem papír, hanem kulturális és nemzeti identitás kérdése, vessen magára. Az pedig, aki szerint az állampolgárság egy jogi megfelelése ennek azok számára, akik valóban az adott állam polgárai, és ott élnek, ott fizetnek adót, és ott döntenek az ott élők közügyeiről, végképpen szégyellje össze magát. Különösen akkor, amikor maga a miniszterelnök nyilatkozik arról, hogy immár nem csak az állampolgárság szerezhető meg majd gyorsítva, hanem szavazni sem kell ehhez ide dugnia az orrát annak, akinek esetleg a szélsőségektől nehéz levegő nem annyira tetszik. Vagy csak jobb szeretik Kalifornia napja alól elküldeni véleményüket arról, hogy mi történjék idehaza.

Ezzel a forradalmi megoldással kiterjesztve a levelező tagozatot immár a hazafiságra is. Pontosabban arra nem, mivel a magyar kultúra generációs átörökítése nyilvánvalóan független a szavazatoktól. Az természetesen az ott élők felelőssége gyermekeik felé. Akik előtt szerintem is szélesre tárt kapu kell, hogy álljon, ha az óhazába visszaköltöznének. Magukkal hozva azt, amit tehetségük lehetővé tesz. Míg ottmaradtukban is segítséget kell adni, hogy őrizői legyenek magyarságuknak. Ha tehát bármely egyetem levelező tagozata nyílna meg, állami segédlettel a külhon akárhányad-generációs közössége előtt, alighanem üdvözlendő lenne. De a szavazati jog ilyetén kiajánlása egyfajta állampolgári búcsúcédulával felérő gesztus. Olyan cédulával, mely megadja a döntés lehetőségét a döntés következményeinek viselése nélkül. Amiről a szomszéd nemi szervének és a csalánnak a példája is felvillanhat. Óhatatlanul levelező tagozattá téve azt a hazafiságot, melyből itthonra úgy tűnik sokaknak csak a melldöngetés, és a neohorthysta kommunikáció marad. Kérdés persze, hogy azok leszármazottaiból, akiknek felmenőit éppen a mostanság szélsőjobbról felkarolt Horthy Miklós üldözte ki az országból, mennyire kérnek majd Orbán Viktor levelezős hazafiságából.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook