A hazaszeretet fekete árnyékai.

Stedman-hanging
(forrás: Wikipedia)

A szegregáció, az idegenek kinevezéses elkülönítése a fejekben és az önjelölt vezérhangyák szólamaiban, úgy tűnik, folyamatosan gondoskodnak arról, hogy legyen min elgondolkodni. Persze, lehet, hogy egyébként sem ártana fel-felmelegíteni a témát, hiszen a pedagógia egyik kudarca az, amikor emberek tömegei nem képesek szembenézni sem egy ország, sem a világpolitika realitásaival. Márpedig ezek a realitások gőzhengerszerű magabiztossággal, és egy sosem öregedő malom köveinek konokságával darálják le a napokat, éveket, vagy akár évszázadokat. A túlélés záloga pedig aligha lehet az, ha minden fal szilárdságát azzal teszteljük, hogy fejjel nekirontunk, majd kinevezzük a falat bűnösnek.

Annak ellenére, hogy a bűnbakképzés kétségtelenül régi sajátja az emberi léleknek. Talán már őseinknél is megjelent, amikor a szomszéd horda vadászterületének elszerzésénél megpróbálták úgy feltüntetni, hogy tulajdonképpen azok tehetnek róla. Mindig az éppen aktuális „azok”. Azok, akik az ilyen ideológusok szemében szinte kivívják maguk ellen az agressziót. Holott a képlet ennél sokkal egyszerűbb. Egyfajta erőforrás-szerzési reflexről van csupán szó, ami nagyjából azzal az egyszerű döntési folyamattal írható le, hogy: „Neked van, nekem nincs, erősebb vagyok, kotródj”. Elvégre, ha szétnézünk a világ még meglevő természethez közeli élőhelyein, akkor az állatvilágban igen sokszor ez a mechanizmus figyelhető meg. Márpedig őseink is egy hordában élő főemlősből alakultak ki emberré. Mely emberi viselkedésre éppen az lenne a jellemző, hogy felülírja a fentebbi mechanizmusok jó részét.

Talán éppen ennek a felülíró mechanizmusnak a része, hogy az emberi társadalmak megtanulták démonizálni a többi társadalmat. A történelem során törzsekké, országokká, birodalmakká szerveződött „hordák” számára valahogy mindig elfogadhatóbbnak tűnt, ha az éppen meghódítandó területek lakóiban megtalálták vagy a személyes, vagy az ideológiai ellenségképet. S hasonló mechanizmus működik alighanem akkor is, amikor az adott terület lakói között sikerül rámutatni egy rétegre, egy vallási csoportra, egy bármiért megkülönböztethető csoportra azzal, hogy ők tehetnek mindenről. Sajátos módon a kisebbséget felmutatva bűnbakként, mint a többség minden bajának egyedüli okozója. Miközben mintha eltűnnének az évezredes emberré válási folyamat vívmányai, és kiköszönne a társadalom mutogatós embereiből a hordában élő szociológiai állat. Erősen leegyszerűsítve a társadalmi problémák képleteit az „ők” és a „mi”, mint csoportok ellenállására. Elfeledve akár a saját kulturális gyökereiket is. 

Mert ez különösen visszás lehet akkor, amikor önmagukat keresztényeknek vallók, kezdenek más emberek ellen, puszta ellenségkép-képzetek alapján fellépni. Ugyanis ez az a vallás, mely vallás alapítóját, Jézus személyében, nyugodtan hívhatnánk a szeretet profétájaként. S amely vallásnak olyan apostolai voltak, mint a szeretet apostolának is mondható Pál. Hirdetve a felebaráti szeretet eszméjét, mely felebaráti szeretetet nyugodtan fordíthatjuk az emberi szeretetre. Így amikor fekete, vagy akármilyen színű egyenruhákba bújt, önmagukat éppen a martalóc szerepébe, a démonírtók magabiztosságával, valami mesebeli szörnyre vadászó emberek más emberekre mutatnak bűnbakként, aligha tekinthetők lelkükben az említett vallás követőiként. Még akkor sem, ha zászlajukon, vagy szólamaikban a keresztet hordozzák.

Felvetve persze azt a kérdést is, hogy vajon, ha a szegregációt tanuljuk, akkor megtanulható-e a szeretet is? A felelet nyilvánvalóan egy többé-kevésbé határozott „igen” lehetne. Leginkább talán azzal kezdve ezt a tanulási folyamatot, hogy ne tanuljunk meg tudatosan elkülöníteni senkit. Tudat alatt alighanem mindenkiben amúgy is megmaradnak a reflexek, melyek elkülönítik a számára szimpatikusakat, és kevésbé szimpatikusakat. Azt elvárni tehát, hogy a gyermek, felnövekedvén, mindenkit a kebelére öleljen, botorság lenne. Már csak azért is, mert még a természetes és hasznos önvédelmi reflexeket is sikerülhetne „kinevelni” belőle. Sokkal inkább az lehetne a cél, hogy, megtanulja az embereket emberként kezelni. Hibáikkal és erényeikkel egyaránt, és csak a valós hibáikat róva fel, de megbecsülve a valós erényeiket is. Nem is annyira vallási alapon, vagy a vallási szükségszerűség talaján állva, hanem mert a hazaszeretet is ezt kívánná.

A történelem ugyanis számos esetben azt is bebizonyította, hogy a valójában a démonizációs folyamatok semmit sem használnak, de sokat árthatnak. Ha valaki nem akarna a közelmúltba gondolni, nyugodtan gondolhat a középkorra is. A szellemi szegregáció, a vallás éppen aktuális főcsapásáról letérők elkülönítése, vagy fizikai megsemmisítése például jelentős kulturális károkat okozott. Tudományos eredmények mentek veszendőbe, vagy a félelem okán meg sem születtek. Míg a természet, a tudomány ismerői közül sokan váltak ok nélkül mártírjaivá tanításaiknak. Vagy nem egy esetben pusztán a létüknek, mivel szinte akárkire rá lehetett sütni az éppen aktuális gonosz bélyegét. A bizonyítékokat később is elegendő volt felmutatni, mely bizonyítékszerzésben a nem éppen a szeretet megnyilvánulásaként értékelhető vallatási módszerek is szerepet kaptak. 

Aki tehát manapság hirdeti meg a saját ellenségkép-gyártási programjait, az végső soron ennek a sokszor sötétnek nevezett korszaknak is utódjává követőjévé szegődik. Rombolva akár azokat az emberi erőforrásokat is, melyek a haza javát szolgálhatnák. Az emberi szereteten kívül azt a hazaszeretet is semmibe véve, melynek nevében annyira szeretnek felkapaszkodni egyes egyenruhákba öltözöttek az aktuális hordókra. Kihasználva azt, hogy a hallgatóságban akár ténylegesen meg lehet az igény arra, hogy a problémák okait maguktól minél távolabbi csoportokban keressék. Akár okkal, de főleg ok nélkül. Például, mert sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy az, aki szegény, az annyit is ér, mint szembenézni azzal, hogy a szegénység milyen szocializációs károkat okoz. S sokkal egyszerűbb a szocializációs, és szociális hátrányokkal küzdőket elizolálva kinevezni minden problémák okozójának, mint megpróbálni a valós okokat feltárni. A bűnbak megnevezése ugyanis egy rámutatást igényel csupán. Míg minden más azt az odaforduló figyelmet, amit a szeretet profétája hirdetett. 

Egy emelvényről kiabálva mutogatni meg mindig egyszerűbb, könnyebb, és a hallgatóság számára is követhetőbb, mint lemászva a hordóról hosszabban végiggondolni a társadalmi folyamatokat. Főleg azért, mert akkor esetleg kiderülne az is, hogy a haza érdekében nem mutogatni kellene másokra, a tettek igénye nem a mások elkülönítésére szorítkozik csupán. Sőt, ellenkezőleg. A haza érdekét ugyanis aligha az elkülönült szekértáborok szolgálják, de a szekértáborok szétbontása esetleg olyan gondolatokra vezethet, hogy a vezénylő táborvezérekre sincs szükség. Az ellenségképzés, a haza-, és az emberi szeretet fekete árnyainak hízlalása helyett pedig neki kellene állni együttműködni, és az előítéletek helyett a racionalitások mezején sátrat verni. Az pedig szintén sokkal fárasztóbb, mint régmúlt őseink vicsorgó agyarát kimutatva a mell döngetése a horda főterén.

Simay Endre István