2012. május 24., csütörtök

Zavarhorgászati gesztenyekapirgálás.


A zavarosban halászást egyszerre lengi be valami cinkos összekacsintás, és az ellenérzések árnyalata, Nem véletlenül, mivel sok függ attól, hogy miként alakul ki az a zavaros. Ha valaki maga keveri fel az iszapot azért, hogy az iszapban vakon tapogatódzókat kizsebelje, azt aligha tekinthetjük a morál és erkölcs igazodási pontjának. Esetleg csak egyes, nem éppen elfogadott körökben. Míg kétségtelenül vannak azok, akik „csak” haszonélvezői a zavaroknak. A kialakult, és tőlük többé-kevésbé kialakult helyzet oldalvizén juttatják előre a csónakokat. Melyre nem biztos, hogy felveszik az alant kizsebelteket, de legalább nem turkálnak a zsebükben. A helyzetet persze árnyalja az, ha olykor a felbukkanó fejekre csapnak és visszataszítják az illetőt a kavarodásba.

De a zavaros helyzetek általában megteremtik annak haszonélvezőit. Még akkor is, ha ehhez elég csak nem kivenni azokat a sziklákat, melyek körül elég örvény keletkezik ahhoz, hogy felkavarodjon az iszap. Társadalmilag pedig felkavarodjanak az indulatok. Az is nyilvánvaló, hogy a társadalmi zavaroknak is megvannak a maguk haszonélvezői. Ez természetesen korántsem újkori találmány, mert alighanem már az ókorban is hasznot húztak ebből azok, akiknek elegendő információja volt a dolgok alakulásáról. Mint ahhoz sem kell különösebb fantázia, hogy a fegyverkovácsok és páncélkészítők haszonszerzése végigkísérte még az olyan nagyobb zavarokat is, mint a polgár-, és területszerző-, illetve honvédő háborúk. A hasznuk pedig alighanem jelentősebb volt akkor, ha a háborúban amúgy is veszteséglistára kerülő gyártmányba nem adtak bele apait-anyait, hanem csak annyit, amennyi az átvételhez kellett. Mely átvételt akár az átvevő némi megkenésével is lehetett segíteni szükség esetén. Az persze egy más kérdés, hogy mennyire lehet az államvezetés csúcsaként tisztelni azt az államvezetőt, akinek vezetése alatt ilyen előfordulhat, vagy az ilyen folyamatnak közvetlenül, vagy közvetve haszonélvezője.

Ha pedig bárki ezek után, a közelmúlt történései, nevezetesen a szoborállítások, és a Don-kanyar csapatainak beszállítói, elhíresült papírtalpú bakancsok „jogutódai”, illetve a fentiek között összefüggést látna, az aligha a véletlen műve. Az akkori kor háborújának megvoltak a maguk oligarchái, akiknek érdeke fűződhetett azokhoz az állapotokhoz, amik kialakultak. Részben ténykedésük nyomán is kialakítva azokat a körülményeket, melyekben talán nagyobb volt az emberveszteség, mint amit a háborús helyzet indokolhatott volna. Bár Horthy alighanem ki kérte volna magának, ha valaki azt mondja, hogy az ő rendszerében oligarchák szednék meg magukat a háború áldozatain. Amitől a felelősségének szintje persze nem feltétlenül változik. Ahogy abban sem, hogy bizonyos sziklákat „elfelejtett” kivenni az örvénylésből. Azokat, melyek mentén kavarogva a zavaros iszap, a mocsok feltáplálta a szélsőségeseket. Akik aztán, annak rendje és módja szerint, már önjáróan gondoskodtak a „rend” fenntartásáról. Ha jó néhányan tényleg addig éltek is.

Így tehát a zavaros helyzeteknek egyik haszonélvezője kétségtelenül az a hatalmi tényező, amely akár a nyílt diktatúrát is bevezetheti, ha már elég nagy a társadalmi feszültség. Mert sokan fogják úgy érezni, hogy a kiszolgáltatottságnál, a kiszámíthatatlanságnál, az utcán megjelenő agresszivitásnál még a cicázó csendőrtollak árnyékában kiszámítható „rend” is jobb. A védelmi pénzek beszedésénél a hasonló állapotokhoz a pénzbeszedő és a kocsmaszétverő általában azonos csapatban játszik. A társadalomtörténetből alighanem többen idézni tudnának szintén olyan helyzeteket, amikor az utcai provokációk mögött ugyanazok álltak, mint akiknek érdeke volt a diktatórikus rendszer bevezetése. Ez azonban nem törvényszerű. Ha ugyanis egy társadalomban a hatalom könyékig turkál a lakosságzsebében, és közben szinte mindent megtesz a gazdasági bizonytalanság, a lakosság elszegényedése érdekében, akkor az elégedetlenség kiváltásához nem szükséges a nyílt provokáció. Elegendő lehet az, ha nem engedik meg a konfortérzet kialakulását.

Nem kell tehát más, mint ötletszerűen bevezetett adókkal bizonytalanságban tartani, és kiszámíthatatlanná tenni a mindennapokat. Amihez „természetesen” el kell tüntetni a megtakarítások nyújtotta látszólagos biztonságérzetet is. Például közvetlenül elkobozva, „csakis a lakosság érdekében”, a fránya pénzintézetekben depózott megtakarítások egy részét. De nem kevésbé hatásos az, ha olyan, a honi valuta árfolyamát, befolyásoló megoldásokat vezetnek be, mely a lakosságot a megtakarítások felélésére kényszeríti, és nem ösztönöz további megtakarításokra. Ebbe a gazdaság maga beleroppan, de az elégedetlenség nyilvánvalóan magasabb hőfokon fogja fűteni a társadalmi kuktát. Ha ezek után még megalkotható is egy-egy ellenségkép, akkor az is elérhető, hogy az egyes embercsoportok ne a valós problémákkal, hanem egymással legyenek elfoglalva. Az örvénykeltésre pedig a szélsőségesek mindig felhasználhatóak. Hallgatólagosan elviselve, bár a szólamok szintjén elítélve az egy-egy réteg, nemzetiség, kultúrkör ellen felvonulókat. Bízva abban, hogy majd ezek kikaparják a hatalom számára a gesztenyét.

Bízva abban, hogy nyilvánvalóan kommunikációs ágyútöltelékként, egy-egy kirívó eset magára vonja az ellenzék, illetve az ellenzők össztüzét. S persze bízva abban, hogy amikor már a gesztenye kellően kihűlt, akkor megjelenhetnek a színen, mint a rendcsinálás felkent profétái. Megjelenhetnek azt hirdetve, hogy a további társadalmi áldozatokra a rend helyreállítása és fenntartása miatt is szükség van. S persze kapóra jöhet, ha a sziklákon ücsörgő szélsőségesek megnevezik a maguk ellenségképeit, mert szinte magától értetődően előkészíti a terepet ahhoz, hogy újabb ellenségek kerülhessenek fel a listára. A megfontolások helyébe egyfajta hitvilágot ültetve a saját gyűléseiken. Még azt sem lehetne mondani, hogy a történelemben egyedül való állapot lenne az, hogy egyes hatalmi tényezők így gondolták bebiztosítani a jövőjüket. Az is egyfajta forgatókönyv lehet ugyanis, hogy a rendpártiság térnyerésével a fagyi visszanyal. Az akár szándékosan hagyott, vagy csak a tehetségtelenség okán bekövetkező csőd-közeliség a gazdaságban, a munkanélküliség növekedése olyan mértékben erősíti meg a szélsőségeseket, hogy hiába a nagy önbizalom, a támogatottságról szóló önáltatás, és a karizmatikus hordószónoklat. Az örvény átcsap a sziklákon, és a kosz elönti a környéket. S vele valóban „rend” lesz. A szürke iszap egyhangúsága, melybe belefojtják azt, aki ki akarna emelkedni és körülnézni.

S persze, zárszóként mit lehetne mondani? Legfeljebb azt, hogy fentiek megfelelése a jelen helyzet egyes vonásainak csak a véletlen műve lehet. Mi is lehetne más. Hiszen az iszap csak kavarog, és kavarog. Szobrokat állít, vagy meglevőkre sodor disznólábakat.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook