2012. május 15., kedd

Földet a jövő zselléreinek?!

Jobbágy és földesúr II. József idejéből.
forrás: Wikipedia
A magyar mezőgazdaság múltját néha a nosztalgia könnyeit elmorzsolgatva emlegetik. Jelképeként a hajdan volt dicsőségnek, vagy a hajdan volt gazdaságoknak. Akár a régi nagybirtokokon alapuló rendszert, akár a későbbi TSz-korszak kerülne is a terítékre. Mely termelő szövetkezetek rendszerváltozás utáni szétszedése majdnem annyi konfliktust okozott, és majdnem annyi későbbi ellentétet tett a borítékba, mint annak idején az erőltetett létrehozásuk. Ebbe most nem is mennék mélyebben bele, mivel mondhatnánk nyugodtan: így jártunk.

Annak idején a privatizáció megtörtént, és az első rosszabb időjárással bíró tenyészidőszak után éppen úgy megjelentek a tüntetők, mint a túltermelés esetén. De ezt is már elfedi lassan az idő homokja, mivel a tönkrement gazdák földjei szép lassan újrakoncentrálódtak, újrakoncentrálódnak. Kívülről nézve mindenképpen, miközben belülről sok olyan keserűség és kudarc is felhalmozódhatott az évek során, melyről csak ritkán szerzünk tudomást. Az egyes emberektől, nehezen bár, de eltekintve, mindenképpen egy olyan folyamat rajzolódik ki, melynek kiindulási pontjainak egyikén megtaláljuk azokat a családokat, akik ma a falusi munkanélküliség rétegeit népesítik be. Azokat, akik ennek a folyamatnak a nettó vesztesivé váltak. Mert kaptak ugyan földet, de tőkét már nem annyira. S ez jellemző volt azokra is, akik korábban olyan iparágakban dolgoztak, amelyek a rendszerváltó kormány érzelmi gazdaságpolitikájának estek áldozatul. Akár a mezőgazdaság közelében, a feldolgozóiparban.

De önmagában szinte mindegy is, hogy melyik irányból érkeztek el arra pontra, hogy szereztek valamekkora földet, ha sem a termelés tartós megfinanszírozásához szükséges tőkével nem rendelkeztek, sem a szükséges szakismeret teljes rétegszerkezete nem rakódott le a fejükbe egyik napról a másikra. Ezt a helyzetet természetesen számos más tényező is árnyalta, de most ezek jó részét szándékosan hagynám figyelmen kívül. A munkanélküliként, nyugdíjasként földet szerzők esetében az említett tényezők is bőven elegendőek voltak ahhoz, hogy pillanatokon belül a személyes csőd szélére kerüljenek. Anyagilag és emberileg egyaránt. Mert az is személyes csődhelyzet, ha valaki a nagy örömmel birtokba vett föld eladására kényszerült, és végignézhette egy modern nagybirtokosi rend kialakulását. Miközben, jobb esetben, segíthetett az új földesúr birtokát megművelni.

Amikor ugyanis a TSz-mentesítési program földosztását meghirdették, pár dolgot „elfelejtettek” tudatosítani az emberekben. Mely apróságokat azok, akik az ipari munkanélküliség elől menekültek vissza nagyapáik emlékeihez, különösen nem igazán tudhattak a napi gyakorlatból. Az egyik kétségtelenül az, hogy az egyes mezőgazdasági kultúrák csak bizonyos technológiákkal, és csak bizonyos terület felett művelhetők gazdaságosan. Olyan szinten bizonyosan, mely nem csak az asztalra kerülő zöldséget termi meg, hanem piacra is kerülhet. A másik elfeledett információmorzsa pedig részben ehhez is kapcsolódóan az volt, hogy a föld birtoklása bizony kevés. Még akkor is, ha ásóbottal műveli meg valaki, mint a kőkorszakban. Az egyik évben ugyanis jöhet jégverés, a másikban aszály, a harmadikban belvíz. S a eközben kell tartaléknak lenni a család fenntartására, és a következő évi vetőmagra is. Azaz csak olyan tőketartalékkal érdemes belevágni, ami akár több éves veszteséges periódusokat is átvészelhetővé tesz. Olyan tőketartalékkal, mely a kárpótlással, TSz-telenítéssel földhöz jutottak jó részének szinte értelemszerűen nem álltak rendelkezésére.

S amiért erre érdemes visszagondolni azt az a hír inspirálta, mely szerint meghirdetési pályára lépett a „Földet gyerekért” –program. Az eredetileg több, mint egy éve megszellőztetett tervezet önmagában lehetne akár előremutató is, miközben eléggé hajazni látszik a gyerekbeígéréssel való lakáshoz jutás modelljére. Összességében természetesen nem is jelentene ez sem problémát, mivel miért ne kaphatna állami földterületeken művelési előjogot az, aki családostól hajlandó erre adni a fejét. Azonban szinte borítékolhatónak tűnik, hogy erre azok lesznek fokozottabban hajlamosak, akiknek szinte az utolsó lehetőségek egyikeként bukkan majd fel az életében az egzisztenciális családstabilizálás lehetőségeként. Vélhetően tehát megint nem azok lesznek többségben, akik mondjuk öt éves tőketartalékkal vágnak bele a gazdálkodásba. Esetleg feladva egész korábbi életvitelüket. Kockáztatva a tönkremenetelt.

Mert a mezőgazdasági termelés jellegén mit sem változtatott az eltelt közel két évtized. Ugyanúgy birtoknagyságtól, kultúrától, gépesíthetőségtől, esetleg műszaki infrastruktúrától függő a jövedelmezősége, mint annak előtte. A föld akár tartós bérbeadása az állam részéről, és bérelhetősége a fiatal pár számára ehhez továbbra is kevés. Ha azonban ezt követően fut jéghegyre az életük hajója, akkor csak szaporítják a mezőgazdasági munkanélküliek sorát. Egyben tág teret nyújtva azoknak az előítéleteknek, melyek esetleg rajtuk részben kívülálló okokból bekövetkezett életcsődjük nyomán szakad rájuk. Kikiáltva olyan senkiknek, akik semmit sem érnek, mert semmit nem sikerült szerezniük a jótékony állam különben esetleg alig valamit érő segítségével. A hírek ugyanis nem szólnak arról, hogy a programban részt vevőknek tartós hitelt is nyújtanának, valamint legalább egy szakmunkásképzésnyi mezőgazdasági képzést is. Csökkentve a személyes kitettséget, a személyes kudarc esélyét.

Különben, kellő cinizmussal, akár ez is lehet egyfajta cél. Egyrészt a családcsődök nyomán demonstrálható, hogy „lám, mi mindent megtettünk, de azok a semmire kellők csak elherdálták”. Másrészt a földekhez később hozzájutók számára adott lesz az eladósodott, kisemmizett, és éppen ezért kiszolgáltatott munkaerő, amit immár a család is a helyhez köt. Csökkentve a hazai népesség amúgy sem nagy mobilitását. Gyakorlatilag újjászervezve azt a zsellérséget, melynek megszüntetése annak idején komoly kihívást jelentett a mezőgazdasági területek megélhetési vákuumának betömögetésekor. Ha pedig a látványos földbérleti kudarc után sikerül az újjászervezett oligarchia, bocsánat földesúri réteg kezébe helyezni a földet, akkor az már nem feltétlenül fog gyermekre ígéretet tenni. De ha mégis, gyermekét akár több csőbe húzott generáció gyermekei fogják szolgálni béreslegényként. A modern zsellérnosztalgia jegyében.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook