Erkölcsi hordó(m)érték.

Az erkölcs alighanem olyan valami, amiről könnyebb beszélni, hogysem pontosan megfogalmazná valaki azt, hogy pontosan mi is az. Az erkölcsös élet alighanem kicsit mást jelent egy apácának, és mást egy filozófusnak. Ebbe kár is lenne belemenni, mert azért a legtöbb embernek van valami halvány sejtése, hogy mi is az az izé, amire akkor gondol, amikor erkölcsről hall. Ami azért nem feltétlenül jelenti azt, hogy az, aki esetleg sokszor beszél az erkölcsről, maga lenne az erkölcsi tisztaság szobra.

Alkalmasint szobor. Mostanság sokat hallani a szobrokról. Elszállítják az egyiket, odébb pakolják a másikat, míg gyűjtést rendeznek a harmadiknak. A szobornak, mert azért azt nagyjából mindenki elfogadja normának, hogy nem egészen a demokrácia mintapéldája, ha valaki szobrot állíttat saját magának. Lehetőleg nagyot, lehetőleg drágát, és lehetőleg valami központi helyen. A szülőfalu főterén, vagy még inkább a kormányzati központban. S nyilvánvalóan nem egy hordót tekintve talapzatnak, mint a kinyilatkoztatások fő kelléke. Holott alighanem sokan gondolták az életükben saját maguknak szobrot állítókról, hogy leginkább egy hordó szükségeltetne ehhez kellék gyanánt. Miközben a különben megálmodott, és formába manifesztált tényleges talapzatot lelki szemeikkel tényleg egy hordónak látták. De a erről inkább hallgattak. Mert azon körülmények között, amikor a vezér szobra életében a főtérre kerül, jobb az ilyen renitens véleményekről hallgatni.

Ami persze nem jelenti azt, hogy szimbólumokkal ne lehetne hasonló hatást kiváltani, mintha szobrot állítanának. Elvégre a centrális erőközpontot nem csak annak centrális figurája, hanem ténykedései jellemzik. Szertehagyva ennek morzsáit, dokumentumait maga után. Mint félős kisgyerek a fehér kavicsot. Tehát végső soron elég ezeket a kavicsokat képletes márványtömbökké kinevezni, és a hatás hasonló lesz. Az előre baktató jól látható ösvényt hagy maga után. Immár márványtáblákkal, melyekre rá lehet vésni a címszavakat. Talán azért is volt visszás hatása annak, amikor közintézményeknek tették kötelezővé a nagy eszmék kitapétázását, vagy a népszavazással meg nem erősített alapnyi törvény közzé asztalozását. Valahogy sokakban keltette ez azt a képzetet, hogy tulajdonképpen a parlamenti kétharmad névsorát, vagy akár csoportképét is kitehették volna ezzel az erővel. A mindennapi életet éppen olyan alaposan befolyásolja, és éppen úgy csak egy részét képviseli a teljes lakosság véleményének. De ugyebár az ilyen csoportkép kipakolása ellen mégiscsak tiltakozik, még tiltakozik a közerkölcs. Maradnak tehát a szimbólumok.

Szimbólumok, mint a szobrok is. Mert aligha nem tekinthető egyfajta erkölcsi állásfoglalásnak az, hogy kinek a szobrára kötnek útilaput. Miközben az is állásfoglalással ér fel, hogy mely egykori közszereplő kap, és hol kap szobrot. Amiért ezen érdemes talán egy kicsit elgondolkodni, annak időszerűségét a horthysta restauráció jeleként felfogható szobor-, illetve táblaállítási, és köztér-elnevezési kampány fellángolása adja. Horthy történelmi szerepe aligha vitathatóan nem a esik a pozitív tartományba. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne vitatnák. Kihasználva azt, hogy a Don kanyarulatához vezényeltek zöme halott. Nem igazán van módjuk tehát tiltakozni. Míg a kétharmad nevében a többi tiltakozót leseprik a szólásszabadság jegyében. Mint tette azt a FIDESZ egykori frakcióvezetőjéből még erősebb emberré kinevezett Lázár János. Jellegzetes példáját adva annak, hogy a demokráciát jellemző szócsavarulattal tér ki a kérdés elől a volt diktátor pártján. A kérdés elől, melynek tárgy egy szobor valakiről, aki egy igencsak központosított, és cseppet sem demokratikus berendezkedés vezére volt. Óhatatlanul egyfajta erkölcsi mérceként is állítva a jelen hatalom képviselője elé az ezrek haláláért közvetlenül vagy közvetve felelős személyt. Ami erkölcsi irányfényt már csak azért is könnyebb megtalálni, mert a szoborért rendezett gyűjtésen a kormányzó párt képviselői is képviseltették magukat.

Mely szobor tényleg szimbólum. Egy olyan berendezkedés szimbóluma, amikor tényleg alig számított az, akinek semmilye se volt. Így a szoborállítás alapvetően csak egy fogaskereke annak a szerkezetnek, melybe a zsellérség újjáteremtése is beleillik. Vagy ahol a diák milíciák árnyékában tanul, és középiskolásként alakiztatják. Mert hiszik, nyilván ettől a buzerálástól lesz jobb hazafi. A hordószónokok szerint alighanem. Miközben ott bűzlik az a bizonyos latrina a hordó alatt. Melynek szagát már talán nem is érzi az, aki nem meri büdösnek mondani a csatornaszagot. Mert egy diktatórikus vezérnek állított szobor üzen. Azt az erkölcsiséget üzeni, amit maga  a diktatúra képvisel. Ahol visszamenőleges törvények uralkodhatnak, és ezzel gyakorlatilag a jogállamiság látszata is homályos függöny csupán. Mert ahol visszamenőlegesen lehet békeidőben törvénykezni, ott sosem tudhatja senki, hogy ellene mikor és miként születik törvény. A létbiztonsága pedig attól sem lesz jobb, ha nem ellene, hanem szervezetek ellen születik törvény. Legyen az akár csak egy rádiócsatorna, melyen nem hozsannáznak elég hangosan.

A szobor tehát üzenet. Egy diktátor szobra is. Fenyegető üzenet, de üzenet. Megüzenve azt az utat, melyet a hatalom kinézett magának. Talán kicsit irigykedve is, hogy annak bezzeg lehet. Annak bezzeg lehet szobrot állítani, miközben nekünk még nem. Holott az istenadta nép igazán felnézhetne ránk onnan a porból Ránk a permanens szabadságharc önjelölt hőseire. Ám egyelőre marad az irigység. Esetleg talán csak az önkontroll még pislákoló piciny szikrája. S talán ez utóbbi bízott az is, aki a diktátorszobrok egyikét némi festékkel arcul... Szóval arcul illette. A szimbólumra szimbólummal és egy nyílt levéllel reagálva. Függetlenül attól, hogy végül mennyire csak a géprombolók dühének válik csak jelképévé esetleg. Még szoborként is mártírrá avatva azt, akiben a példát akar látni az, aki ma még érzi, hogy a nemzetközi színpadon nagyon dobogna az a lóláb, ha maga állna modellt.

Simay Endre István