A nemzeti nyoszolya újabb állásfoglalója

A családról szinte biztosan két dolog jut mindenkinek először az eszébe. A sajátja, és az a hipotetikus családmodell, amit kialakít magának. Az, hogy kinek milyen a sajátja, az lehet az egyén felelőssége éppen úgy, mint a társadalmi és szociális körülményeinek eredője. Na persze, erősen egyszerűsítve. De azért nagyjából mégis. A társadalmi és szociális körülmények, kiegészítve a kulturális környezettel aztán nagy hatással van arra, hogy milyen családmodell az, ami megjelenik a szó hallatán a fejünkben. Mert valószínűleg egészen más elképzelései vannak a családról monogám, és egészen más a poligám hagyományokkal rendelkező kulturális hagyományok között szocializálódott embereknek.

Aztán lehet végeláthatatlan vitákat folytatni arról, hogy melyik a jobb, illetve melyik a haladóbb. Vagy éppen melyik a hagyományőrzőbb. Melyik van közelebb a természethez, és melyik valami társadalmasodott újdonság. De azon is lehet vitatkozni hosszasan, hogy érdemes-e ezen vitatkozni egyáltalán? Általában azt a véleményt lennék hajlamos képviselni, hogy nem. Mármint nem nagyon lehet ezen vitatkozni, mert mindenre és az ellenkezőjére is lehet majd példát mutatni. Akár arra nézve is, hogy melyik a természetesebb. Ha ugyanis valaki mélyen belenéz az emberiség múltjába, akkor egy csoportos lényt fog látni. Hordában élve, hordában szaporodva, és hordában vadászva. A domináns hím vagy nőstény vezette hordában, mely domináns egyed egyben legtöbbször a szaporodási közösség vezérgén-forrása is. Ha tehát valaki nagyon vissza akarna térni a természethez, az a promiszkuitást nem nagy főlénnyel utasíthatja el. Miközben azt is érdemes figyelembe venni, hogy ez egyfajta szabályozott promiszkuitás, melyet nem kis részben a csoport kulturális hagyománya szabályoz. Még akkor is, ha ez a szabályozási mechanizmus morgásokban, vicsorításokban nyilvánul meg.

Az persze egy jogos észrevétel, hogy ez már régen volt. De az ember biológiája meglehetős konzervativizmussal képes úrrá lenni a társadalmi folyamatokon. Ezt mutatja az, hogy a kultúra által szabályozott promiszkuitás korántsem ritka jelenség manapság sem. A többnejűséget illetve akár többférjűséget lehetővé tevő társadalmak esetében ez nyilvánvaló. Akkor is, ha az így kialakuló többszereplős családot egy világvallási hitrendszer, és akkor is, ha csak a kulturális szokásjog alapozza meg. Ugyanakkor hasonlóan mély hagyományai vannak a monogám családi rendszereknek is, melyet alighanem a csoport számára rendelkezésre álló erőforrásoknak az utódnemzedék számára optimális kihasználása is erősen motivált a társadalmi fejlődésben. Még akkor is, ha a monogámia, mint az öröklési jog legkézenfekvőbb megoldása ugyancsak számos esetben élvez vallási támogatást. Azt a vitát tehát nehéz lenne ideológiai alapon gyorsan dűlőre juttatni, hogy a monogám vagy poligám családmodell-e az egyetlen követendő.

Azonban az szinte biztosan megállapítható. Az adott társadalom számára elfogadhatónak tekintett családmodell alapvetően a kulturális hagyományok által meghatározott. Még az is, hogy a családmodell felnőtt tagjainak biológiai nemisége mennyire legyen homogén vagy heterogén. Az emberiség történelmében számos olyan társadalomról tudunk, ahol nem volt központi kérdés a heterogenitás megléte. Bár nem egyedülálló, gondolhatunk a történelemórák egyik „kedvenc” kultúrájára, a görög kultúrára. Ebben, és az ebből sokat átvett római kultúrában elterjedt volt a homoszexuális kapcsolatok elfogadottsága. Az pedig hazánk oktatáspolitikai koncepcióinak tükrében nehezen állítható, hogy ez már régen volt és meghaladott. Ugyanis „A Nemzeti köznevelésről szóló törvény koncepciója” maga is hivatkozik arra, hogy a görög hagyományokat kell folytatni. Ahogy egy másik írásban is, itt is elegendő ehhez a következő kiemelés „Az európai kultúrában a görögök óta tudjuk, hogy ez a legjobb módja annak, hogy gyerekeink a boldoguláshoz szükséges képességeiket kibontakoztassák, másfelől pedig hogy átadjuk számukra annak a közösségnek az alapvető értékeit, amelyben élniük kell”. Ha a görög kultúrát nézzük, akkor pont a nemiség, és nemiségre oktatás területén ez egy meglehetősen kétségesen értelmezhető mondat. De ha az oktatáspolitikánk pongyolaságaitól eltekintünk, az még ebben az esetben is tetten érhető, hogy a társadalmi kultúra határozza meg a családot.

Ezek után kicsit furcsa, és alighanem bizonyos ismereti hézagokra vagy elfogultságra kezdhetünk gyanakodni egy olyan mottó olvastán, hogy „Amilyen a házasság és a család, olyan a kultúra.". Különösen akkor, ha egy magát tudományosan megalapozottnak hirdető szervezet dokumentumaiban olvasható. Márpedig ezzel a mondattal „Tudomány a Családért Egyesület” honlapjáról letölthető egyik dokumentumban találkoztam. Itt jelent meg ugyanis a hír, hogy „Alakulóban a Magyar Családtudományi Társaság.”, és ennek itt elérhető alapszabály-tervezetében olvasható az idézett mottó. Az emberiség kultúrtörténetének ismeretében az is elgondolkoztató, hogy a családi életre nevelés kapcsán egyértelműen a házasságról olvashatunk: „A házasság - egy férfi és egy nő szabad, elkötelezett, szeretetteli, hűséges kapcsolata - érték, pozitív, követendő és megvalósítható példa.” Tehát a család tudományos megközelítése ezek szerint a jogilag szentesített állapottal lenne egyenértékű? Ez, szinte biztosan nézőpont kérdése.

Az pedig egy meglehetősen pongyola, és a valóságtól is sokszor elrugaszkodottnak tekinthető megfogalmazás, hogy a házasság szeretetteli és hűséges kapcsolat lenne. Erről talán a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) Egyesület tagjai tudnának sokat mesélni. De személy szerint magam is kevesebbre tartok egy jogilag szentesített, de a résztvevők személyiségére destruktívan ható, mint egy a fenti szöveg alapján valóban szeretettel töltött, de házasságlevéllel nem aláaknázott kapcsolatot. Minden tudományosság nélkül. Pusztán emberségből, és közösségben részt vevők számára a legjobbat kívánva. Mert a társadalom számára alapvetően nem a hipotetikus modellek, hanem a gyakorlat az, ami az ott élők mindennapjait meghatározza. Arra pedig talán kár is szót vesztegetni, hogy a vallási alapok mennyire indifferensek a kapcsolatok minősítésében. Mert számos irodalmi példa is mutatja, hogy a burkolt vagy nyílt prostitúció, a szexuális kihasználás az európai kultúra legvallásosabbnak tartott korszakaiban sem halt ki a mindennapokból. S a legprűdebb közfelfogású évszázadokban ugyanúgy nem halt ki az emberiség, ahogy a görög kultúrát sem az elfogadott homoszexualitás buktatta meg, hanem a külső hódítás.

Az is természetes, hogy egy egyesületben nem kötelező részt venni, és ezzel Magyar Családtudományi Társaság el is intézhető lenne egy vállrándítással. Egy újabb olyan társaságként elkönyvelve, mely a társadalomban meglevő feszültségek kijelölte grádicson felmászott a nagy nemzeti nyoszolyára. Az azonban kicsit feszültebbé teszi azt a bizonyos vállvonogatást, hogy gyakorlatilag ignorálandó fekélyként kezeli, megtűrt jelenségként kezeli a házasságon kívül született gyermeket: „A házasságon kívül született gyermek és szülei is családot alkotnak, azonban az ilyen családok létrejötte elsősorban a közvetlen részvevők számára nagy teher, az ember méltósága és értéke miatt sem a szüleik sem a gyermek nem ezt érdemlik”. Miközben érdemes tudni, hogy nagy teherré nem a házasságlevél hiánya, hanem a szemellenzős, álszent társadalmi környezet teszi ezt a helyzetet. Tehát a magát tudományosnak hirdető társaság meglehetősen előítéletes és szűk látókörrel megáldott szövegtervezettel rukkolt elő. Viszont jól illeszkedik azokhoz a cseppet sem kevésbé álszent és szemforgató tendenciákhoz, amik példa lehetett az abortusszal kapcsolatos parlamenti pártvita.

Simay Endre István