Iskola és milícia.

Testi fenyítés
forrás: euroAstra

A minap még csak arról szóltak a hírek, hogy az ifjúgárda, vagy a leventemozgalmak, vagy ki tudja milyen ködös elképzelések nyomán a középiskolások alakiztatása került napirendre. Most egy újabb militáns elképzelés bukkant fel az iskolarendszerrel kapcsolatban. A Belügyminisztérium olyan iskolaőrök bevetését fontolgatja, akiknek megadatik a lehetőség az „arányos mérvű” testi kényszer alkalmazására. Melyre a híradások egy része szinte azonnal a gyermekek verhetőségére asszociált. 

Nem is teljesen ok nélkül természetesen, hiszen a testi kényszer, a testi fenyítés kapcsán nagyjából ez az első, ami az ember eszébe jut. Amikor annak idején a fegyelmezés evolúciójával kapcsolatban írtam egy szakdolgozatot, mely az interneten is elolvasható, nem igazán gondoltam, hogy kormányzati politikai erő állhat a testi fenyítés, bocsánat testi kényszer mögé. Nem mintha nem lehetne ezen elképzelések mögé társadalmi támogatottságot szerezni. Ez nem okozhat gondot, hiszen ez a fegyelmezési eszköztár az, ami a evolúciósan bedrótozott, és a már a hordákban élő elődeinknek is sajátja volt. A gondot, mint megannyi más esetben végső soron az arányos mérvűség meghatározása okozhatja. Mert alkalmasint természetesen testi kényszer a fizikai helyben tartás is. Például egy tolvajlás esetén. Vagy olyan esetekben, amikor komolyabb sérülésekhez vezet az, amikor a dolog úgy kezdődik a folyosón, hogy „valaki visszaütött”. 

Amellett, hogy kérdés lehet az iskolaőrségnek a léte egyáltalán, az is bizonyos, hogy magának az iskolaőrség felállásának mikéntje ugyancsak lehet egy, a kardinális kérdések közül. Beleértve azt például, hogy kik fogják valójában alkotni majd ezt az őrséget. Az egyik lehetőség kétségtelenül az, hogy az alaki kiképzésen katonásított középiskolások képezik majd az iskolaőrséget. Egyfajta extra felhatalmazással, megfélemlítő és rendfenntartó jogosítvánnyal felruházó „naposként”. Ilyenkor azonban igencsak problémás lehet, hogy ki, milyen alapon ad át jogosítványokat egy diákcsoportnak, a másik diákcsoport feletti hatalom gyakorlására. Ez ugyanis egyfajta feudális meghatározottsághoz vezethet, miközben egyáltalán nem véd, a különben ok nélküli, „szívatások” ellen. Amire rossz válasz az, hogy a diákok közti agresszivitás így is jelentkezik iskoláinkban. Ugyanis aligha milicisták bevetésével lehet ennek elejét venni. Az oka egyszerű, a kapuban megállított gyerek lehet, hogy éppen a kert sarkában fogja, a másik, gyengébb gyereken levezetni a feszültségét. Egy ponton, a kapuban, lehet akár mindenkit ellenőrizni, de mindenkit, mindenhol, és minden időpillanatban nehezen. Leszámítva a „Nagy Testvér” szerű megoldásokat.

Mindez különben akkor is igaz, ha kiképzett középiskolások helyett biztonsági őröket akarnának bevetni erre a szerepre. De, míg az első esetben a diákok közti ellentéteket élezi ki olyankor is az ötlet, amikor különben erre nem lenne szükség, addig külön őrszemélyzet alkalmazásakor akár kontraproduktívvá is válhat az iskolaőrség. Könnyen előfordulhat például, hogy a diákság szempontjából a „dobbantás” egyfajta kihívássá válik. Vagy kihívássá válhat az iskolaőrség bárminemű kijátszása is. Ebből a szempontból kétségtelenül teljesebbé téve a katonai kiképzést a középiskolákban. Pont ugyanazokkal a hatásokkal, és alapvetően a tűzzel játszva, mint a kötelezően sorozott honvédség esetében tapasztalható volt. Mert az a gyermek, akinek a szabályokhoz való szocializációja a szabályok kijátszásán keresztül valósul meg, az nem igazán lesz később sem biztosan tekintettel a szabályozásokra. Ez a szabálykezelési, szabálybetartatási megoldás ugyanis csak addig hat, amíg a külső kontroll fennáll. Nem a viselkedésbe beépült szabályként jelenik meg.

De természetesen az ellenkező irányú pedagógiai hatás sem elhanyagolható akkor, ha a külső kontrolltól való állandó félelem épül be a személyiségbe.  Ha a gyermeknek az állandó fenyegetettség jut osztályrészéül az iskolában, akkor felnőtt korában fokozottan fog kínosan ragaszkodni a szabályokhoz. Ez kétségtelenül szimpatikus lehet a hatalom számára, hiszen a szervilizmus bajnokai is ebből a körből kerülnek ki. Ám ezektől a kínosan szabálytisztelő gyermekektől az iskolában hiába várna bárki egy eredeti, innovatív ötletet. Aki tehát ezt az ötletet egyáltalán felvetette, alighanem vagy az emberismeretnek, vagy a pedagógiai ismereteknek volt erőteljesen híjával. Vagy mindkettőnek. Egyetlen szempontot ismerve el csupán. A „szabály az szabály” szemléletét, mely nem annyira a dinamikus társadalmak sajátja. Mentesít ugyanis az egyéni kezdeményezőkészség szükségessége és ezzel a kezdeményezés felelőssége alól is. 

Ami természetesen egyáltalán nem azt jelenti, hogy az iskolai agresszió, az iskolai bűncselekmények ellen ne kellene fellépni. Mert ki szeretné, hogy a gyermekétől rendszeresen elvegyék az uzsiját, és zsebpénzét. Azonban ezekben az esetekben ugyanaz a probléma állhat fenn, mint korábban. Fellépni ugyanis csak a kiderüléskor lehet, és természetesen konkrét bizonyítottság esetén. Mert ugyanaz a szülő, aki vörös arccal követeli a gyermekét meglopó lehetőleg statáriális agyonverését, kikérné az elcsattanó pofont, amit a gyermeke kap az iskolaőrtől. Ha azért csattan el, mert abban az osztályban volt lopás, és az egész osztályt pofonnal próbálnák szóra bírni. Esetleg büntetni azon az alapon, hogy biztos megkapta a tényleges bűnös is.

Nem azért vannak kételyek, mert a gyermek nevelésekor, iskolai pályafutásakor nélkülözhető lenne a szabályok felismerésére, betartására való megtanítása az ifjúságnak. De ennek biztosan eredményesebb módja a kötelezettségek és jogok megismertetésének irányából, mint az egyenruhás szakszemélyzetnek az oldaláról megközelíteni. Mert természetesen, amikor mindezt kellően körbejárta ember és hivatal, akkor megint eljutunk odáig, biztosan ez-e a legjobb módszer? A problémák között ott van ugyanis a körmös és pofon tanári dilemmája. Amikor ez napi történés volt az iskolákban, akkor ennek volt egyfajta társadalmi „hagyománya”. Egyrészt nem volt kirívó az iskolában alkalmazott testi fenyítés, mivel a környező társadalomban sem volt ritka. Másrész éppen ezért volt egyfajta konszenzuson alapuló használati utasítása. Nem túl nagyra emelve a túlkapások számát. Azóta azonban hazánkban elmúlt elvileg a feudális deresre-húzás, és a csendőri pofonok is. Bízzunk abban is, hogy nem a csendőrnosztalgia iskolásítása a cél, hanem csak valami múló hiba okozta a mátrixban a felvetés jelen formáját.

Simay Endre István