2014. november 3., hétfő

Humánummal az eutanáziáért

Magyarországon az agytumorral kapcsolatban sokan talán Karinthy Frigyes műve kapcsán kötnek felszínes ismeretséget. S örülnek, amiért megtehetik, hogy csak olvasnak róla. Míg mások, például a közelmúltban elhunyt Bajor Imre is, kénytelenek közvetlen ismeretséget megélni a betegséggel. Majd kényszerűen eltávozni. Brittany Maynard egy másik utat választott. Önként távozott.

Hazánkban a HVG számolt be arról, hogy Oregonban, élve az ott törvényileg lehetséges eszközzel, orvosi segédlettel, és a tumor végfázisához képest aránytalanul kisebb szenvedéssel lépte át az élet és halál határát. Döntését előre bejelentette, s még szelleme teljes birtokában keresztülvitte. Talán előre sejtve, hogy ezzel ismét hullámokat vet majd az eutanázia híveinek és zsigeri ellenzőinek vitája. Szigorúan elvi alapon, és zömmel mások nevében döntve mások sorsáról. Különösen az ellenzők oldalán verve az asztalt. Olyan elvek nevében, amit alighanem mindaddig nagyon egyszerű követni, amíg tényleg csak mások sorsa a tét. Alighanem ez igaz arra a KDNP-s atyafira is, aki a Facebbok-on szólta le az említett, a fájdalom ringjéből 29 évesen kiszálló hölgyet. Lehet persze, hogy Eőry Zsoltnak, a KDNP diósdi elnökének is megváltozna a véleménye akkor, ha sorsa az elevenen szétesés, és eseményhorizontja a folyamatos idegfájdalom lenne. A hozzászólására reagálók némelyikével ellentétben nem kívánom neki.

Ahogy senkinek sem kívánnám. Alkalmasint magamnak sem. S ez egy okkal több, hogy küzdjek a macskai jogokért. Ha ugyanis egy házi-kedvenc kerül hasonló helyzetben, akkor a gazda döntési kompetenciája az állatorvos segítségével megszabadítani a szívének kedves jószágot a kínszenvedéstől. Amely lehetőség megteremtése a gazda számára koránt sem egyértelmű. Holott tudható: sokan élnének a lehetőséggel, és a maguk egyszerű, mondhatni fapados módján meg is valósítják. Nem egy esetben az öngyilkosság valóban barbár módját választva. A magaslatról végzett ugrás után ugyanis alig marad szimpatikusabb nyoma az illetőnek, mint a kerékbetörést követően. Amúgy persze lehet, hogy a KDNP, és a klerikális nagyságos-urak a mások szenvedése feletti ítéletükben valahol az inkvizíció hagyományát viszik tovább. Elvégre ott is nagyon nagyvonalúan tudták kezelni a fájdalmat. A mások fájdalmát.

Miközben aligha értelmezhető az embereket szerető Isten, vagy az emberi szeretetett hirdető Jézus tanítása olyan módon, hogy „okoz fájdalmat embertársaidnak”. S ahogy egy végtelenül humánusnak emlegetett tanításrendszerből az inkvizíció sem vezethető le, úgy a betegség következtében elvesztett emberi méltóság, illetve kínhalál pártolása sem egyenesen következik. Ha az egyikből, a humánumból, az emberek szeretetéből, akarnánk levezetni a másikat, az embert romboló kínhalált, akkor könnyen arra a következtetésre jutnánk, hogy valaki hazudik. Vagy az, aki Jézus humánumát és szeretetközpontúságát, vagy az, aki ennek nevében az eutanázia elutasítását hirdeti. Laikusként azt is mondhatnám, hogy szabadon választott. Azonban, mint említettem, a fájdalmas halálvárás szabad akaratból való elutasíthatósága mellett tenném le a voksot.

Még akkor is, ha a sokat emlegetett Hippokratész eredeti esküje tesz is némi célzást arra: orvos mérget nem adhat. Azonban szinte szerencse, hogy az orvosok nem az eredeti szövegre tesznek esküt. A nemzetközi orvosi eskü pedig már a tiszteletről szól: „az emberi életnek a fogamzástól kezdve megadom a legnagyobb tiszteletet”. S mi lehet az emberi életnek szóló nagyobb tisztelet annál, hogy lehetővé tenni az emberhez méltó életet, és az emberhez méltó halált. S éppen ez a kitétel az, amiért cseppet sem meglepő, hogy olykor orvosok szállnak síkra az eutanázia mellett. Talán éppen azért, mert ki más láthatná az út végéhez közelítők szenvedését jobban, mint az, aki naponta találkozik vele. Nem vitatva, hogy a döntés egészen biztosan nehéz. A lehetőség megadása azonban nem jelent kötelezettséget. A lehetőség biztosítása még annyira sem jelent kötelezettséget, mint amilyen kötelezettséget a történelem számos civilizációja rótt az emberekre. Nem egy esetben hajszolva bele embereket az elvárt öngyilkosságba.

S igen, elfogadom, hogy jogos lehet a félelem attól, hogy az eutanáziára is ráépülhetnek hasonló kényszerek. De ezen aligha segít az, ha valami homályos, nehezen megalapozható, és messziről elutasító, a vitát megvető és az embereket lenéző szemléletből közelítik meg a kérdést. Akkor talán eljutunk majd oda, hogy ne kelljen ezért (is) irigyelni a szerető gazdi cicáját. Talán egyszer eljutunk oda, hogy az embereket a döntéseikkel együtt tudjuk tisztelni. Mely döntéseket nem kell okvetlen szeretni. De tudomásul venni igen.

Andrew_s

2 megjegyzés:

  1. na én nem tehettem meg, hogy csak olvassam, mert megölte az apámat.
    egyébként ez nem könnyű kérdés, ahogyan az egész orvosi etika nem az. van e helyes válasz? szinte nincs is. csupán tapogatózás a homályban.
    A nagy kérdés az, hogy meddig élet az élet? Élet e az, ahol már csak vegetálás folyik, és van e ott még lelkiekben fejlődés? Amire oly sokszor hivatkoznak a vakon ellenzők.
    Egyébként jegyzem meg, szerintem az emberhez méltó halál, a tisztességes búcsú nem az injekciónál kezdődik, hanem ott, hogy megadjuk az eltávozónak haldoklásában is a tisztességet.

    VálaszTörlés
  2. Szó nincs arról, hogy egyszerű és pláne arról, hogy könnyű kérdés lenne.
    De a zsigeri reakció nem jó. Sosem jó, és egyik oldalon sem. A lehetőség megadása az, ami segíthet.
    Mindenki eldöntheti azt követően, hogy él-e a lehetőséggel. Valamint azt, hogy akár ezügyben is hagyatkozhasson. Ad abszurdum arról is, hogy bizonyos esetekben a műtétet követően ne ébresszék fel.

    VálaszTörlés

Comments on Facebook