2014. november 29., szombat

Feminicivilizmus

Tegnap vagy ma, szinte mindegy, megint hallottam, hogy civil aláírásgyűjtés zajlik a pécsi videók kapcsán. Amikor először hallottam, szinte elégedett lettem. Annak pár napja. S azért lettem elégedett, mert hiányérzetem lett volna, ha néhány szervezet, véleménykereskedő rá nem repül erre a témára.

Mert hosszas magamba nézéssel azért azt is el kellett ismernem, hogy kezd baromira tele lenni a hócipőm a „civil szerveződések” egy részével. Azokkal, amelyek belekapaszkodnak valami felkapott témába, és aztán rázzák, de nem eresztik, mint a felajzott, ám szájzáras véreb. Ha pedig valaki csak célozni mer arra, hogy talán nézzék is meg, amit kritizálnak, és talán gondolják végig az egész történetet, akkor csak rázzák a fejüket. Szájukban a közéleti konccal. Olyanokat sziszegve félvállról, hogy aki nem ad nekik alanyi jogon igazat, az azonnal a perverz állatok körébe kerül, és természetesen maga sem jobb, mint az erőszaktevő, és esetleg már tervezgeti is, hogy miként csal lépre védtelen lányokat az éjszakába. Pontosan ugyanazt a „vagy velünk vagy, vagy ellenség vagy” szemléletet képviselve, ami ellen nagy garral látszanak fellépni. S aztán még jobban belegondoltam a kialakult helyzetbe, és kezdtem elrémülni.

Attól az egyszerű gondolattól, hogy talán tényleg a perverz állatok egy speciális osztályába tartozom. Ezt a hirtelen reám törő önundort csak erősítette, amikor egy jegyzetet, interjút, vagy mit olvasgattam a szőrtelenítés és szereptévesztés kapcsolatáról. Természetesen a biológiatankönyv kapcsán. A TASZ szólásszabadság-szakértőjével, akiről úgy mellesleg, na jó: szinte mellesleg, odalökték, hogy egyébként feminista. Rájöttem ugyanis, töredelmesen bevallva, hogy nem vagyok feminista. Annyira nem, hogy a harcos feministákkal, akiknek mindenről a feminizmus jut eszébe, szintén tele a hócipőm. Különösen, mivel ez az a kategória, aki minimum nőgyűlölő bitangnak tekinti a másikat, aki nem vonul velük bármikor, bárhova. De legalább is nem vállal hamuszóró szolidaritást. A felvonulás témájától, tárgyától és módszertanától függetlenül. Így aztán tényleg rá kellett jönnöm, hogy az a bizonyos bitang-osztályú „pasi” vagyok. Mondhatok, és gondolhatok akármit. Ha nem vonulok, ha más véleményem van, akkor csak a szemét állatok egyike lehetek. Amiben talán lehet is valami. Ha a feministák új nemzedékeinek gender-rasszizmusát nézem. Ami semmivel nem jobb egyébként, mint ugyanez a másik oldalon. Az, amelyik mindent lesöpör azzal, hogy „nem baj, hiszen nőből van”. S ami különben éppen úgy nem tetszik.

Alkalmasint akár szórakoztatónak is tűnhetne az, amikor a harcos, csak azért is feministák egyik fórumán az ember hímnemű gyereke megpróbál kérdezni, vagy csak véleményt nyilvánítani. Őrzök olyan levelezést, aminek a fórumon csak az egyik része olvasható. A nagy önbizalommal, és alanyi, mondhatni főfoglalkozású nőként irkáló kartársnő az eredeti hozzászólásokat nem engedte közszemlére csak a saját észosztó válaszait. Gondolom ettől roppant okosnak és főleg nagyon feministának gondolva saját magát. Mert egy hülye „pasi” mégis mit gondol arról a zseniálisan önnyálazó akármiről, amit produkál. Ja igen. Természetesen az előzőeket a sértett hiúság íratta csak le. Azért persze fenntartom azt a nézetemet, hogy leginkább talán nem a gender-rasszizmusok csatatereként kellene elképzelni a mindennapokat. Nekem például sokkal szimpatikusabb lenne, ha pusztán Embernek tekintenénk egymást. Az izmusok közül meg maradnék a humanizmusnál.

Talán némelyik civil kezdeményezés kezdeményezőire is ráférne egy kis önvizsgálat. Meg közvizsgálat. Talán sikerülne rájönniük, hogy miért is nyílik ki a rendőrség által elkobzott összes bicska időnként a nagy mozgalmárságban. Talán még arra is rájönnének, hogy senki sem csalhatatlan. Még a „civilek” sem. Ahogy én sem. De talán könnyebb lenne párbeszédet folytatni társadalmilag is, ha nem szekértáborokból próbálnának érveket és meggyőzés helyett minősítgetéseket vagdosni egymáshoz az emberek. Amíg ez nem változik, addig nagy tisztelettel, például a feminizmus kapcsán, inkább vállalom az ősellenség titulusát. Nem mintha felmenteném az erőszakoskodókat, és eszemben sincs kevésbé tisztelni a nőket.

De juszt sem fogok mindenben tisztelni csak azért valakit, mert egy fél kromoszómával többet juttatott neki szüleinek nászágyi véletlenkéje. A biologikumnak, a pillanatnyi helyzetnek, de leginkább az emberi mivoltnak kijáró tiszteleten kívül, mely utóbbi korántsem kevés, minden további tiszteletet ki kell kérem érdemelni. A nőknek is, a férfiaknak is, a politikusnak és a kazánkovácsnak is. S legkevésbé azzal, hogy lenéznek mindenki mást. Mert onnantól semmivel nem különb civil mozgalmár, mint a megélhetési szakszervezet-vezető. S pont annyi szolidaritást is érdemel.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook