Matolcsy György vízióival általában akkor is baj szokott
lenni, ha véletlenül megvalósul. Ilyen a tündérmeséről szóló kijelentése is,
amivel az a baj, hogy a tündérmesében nem a palota, hanem a kútban ülő béka
feneke jutott az országnak. A megvalósult beruházások részleges elbaltázásával,
tartósnak ígérkező recesszióval, illetve stagnálással,
és a munkanélküliek
gyarapodó számával. Így, amikor suttogó propagandával előkészítve az MNB-be
szánt miniszter ismét előszedi a kopott lemezt az egymillió
új munkahelyről, akkor joggal lehet tartani az esetleges megvalósulásától.
Az nyilvánvalóan káros, ha az egymillió új munkahely úgy fog
megvalósulni, hogy a külföldön munkavállalók száma fog drasztikusan emelkedni.
A jelenlegi állapot ugyanis leginkább ezt teszi valószínűvé. Lehet ugyanis
nemzeti demagógiát folytatni, de a sarki boltban azért aránylag keveset adnak.
Legalább is még egyetlen kisközértben nem láttam kint a táblát: „hazafias
szólamokért kaviár adunk”. Amikor tehát nincs egzisztenciális biztonságot
nyújtó gazdasági helyzet, akkor a puszta túlélés is sarkalló tényező lehet. A
szétveretés felé száguldó, és a szekularizáltságot feladni látszó oktatási
rendszer pedig még azzal sem teszi az itthon maradást vonzóvá, hogy a gyermekek
iskoláztatásának ábrándja tenné érdemessé a szívást a szülők részéről. Sőt! A
szélesedő körben költségtérítőssé váló oktatás inkább az ellenkező irányba hat.
A megoldás nyilvánvalóan az lenne, ha a hazai munkaerőpiac
adna megoldást az új munkahelyek megvalósulására. A jelenlegi hírek azonban
sokkal inkább a valós, piaci bért megfizetni képes gazdálkodási szektor csökkenő
munkaerő-éhségét jelzik. Ez végső soron talán könnyen belátható
következménye annak, amikor a vállalkozói szektornak ötletszerű adópolitikával,
és kiszámíthatatlan gazdaságpolitikával kell számolnia. Aki ugyanis ma bátor
kiállással azt mondja, hogy kiszámítható játékszabályok mellett tud tíz éves
üzleti tervet készíteni, az alighanem mehet az öltözőbe a muszájdzsekiért. Még
akkor is, ha töretlen bizalommal néz Orbán Viktor hatalomba maradása elé. A
jelen történések ugyanis azt mutatják, még például a diáktüntetések során is
jól láthatóan, hogy Orbán Viktor önmagához képest is következetlen, és
kormányának tagjaiban is a szervilizmus a legmarkánsabb tényező. A gazdasági és
politikai következetességhez képest mindenképpen. Már akkor, ha a hatalomvágyat
leszámítjuk, mely valóban következetes és állandó tényező.
Maradnak a munkahelypiacon a direktívák mentén zajló
foglalkoztatási formák, melyek közül hazánkban a kormányzat az
alulfinanszírozott közmunkát tekinti a problémák kulcsának. Azt sem vitatom
természetesen, hogy ahol tartós és magas a munkanélküliség, ott nagyon komoly
mézesmadzag-hatása van annak is. Az éhenhalás elkerülésére nyújtott alamizsna
is megóv ugyanis az éhenhalástól. Miközben attól még az alamizsna az marad, ami.
Nem azért, mert szégyen lenne dolgozni, mint azt a szélsőségek felé kacsintgatók
demagógiája sugallja. Hanem azért, mert a közmunka nyilvánvalóan reprezentálja
a mindenki feje felett lebegő egzisztenciális fenyegetettséget. Ami önmagában
is demoralizáló. Legalább annyira demoralizáló, mint maga a munkanélküliség. De
kicsit másként, és ez az, ami kedves lehet a hatalom számára. A gyakorlatilag
kényszeres munkavégzéshez kapcsolódón morzsákat potyogtató hatalom ugyanis a
még szolgálatban levő csinovnyikokat is megfélemlíti ezzel. Odamutogatva, hogy:
„nyaltok, vagy így jártok!”. Erősítve
a szolgalelkűséget, és csökkentve az egyéni kezdeményezőkészséget. Ami édes
zene a diktatúrák, bocsánat, irányított demokráciák vezetőinek.
A hatalomtechnikától függetlenül, gazdaságilag is zsákutca
lehet a közmunkára alapozott foglalkoztatás-bővítés. Annak fedezetét ugyanis az
államnak kell állnia, ami nyilvánvalóan a közvetlen állami kiadásokat növeli. Ennek
fedezete pedig nem lehet más, mint a felvett hitelek, illetve az adók. Ha tehát
Matolcsy György a közmunkások számának növekedésében gondolkodik, akkor
előrejelzi a még rapszodikusabb adópolitikát. De a hitelek sem jobbak, mivel
azok kamatait is ki kellene termelni a jövőben. Minél magasabb kamatra ad el
tehát a kormányzat kötvényeket, annál többet. Ami recessziós környezetben
nehéz, és végső soron nem tesz mást a kormányzat, mint a jelenlegi
trágyahalomból gazdasági aknazárat hoz létre a következő ciklusok alá. Azonban
még abban az esetben is gond lehet a közmunkára alapozott egymilliós számmal,
ha ettől eltekintünk. Azért, mert végzetesen ronthatja a munkavállalói rétegek
alkalmazási struktúráját.
Amíg ugyanis piaci viszonyok közötti bérek kerülnek
kifizetésre, addig számítani lehet a kényszerfogyasztáson felüli költésre,
illetve megtakarításra. Kiszámítható belső viszonyok között itthoni
megtakarításra és itthoni költésre. Amikor tehát a szektorális adók a
legpiacibban bérezettek körében növeli a munkanélküliséget, a vállalkozásoktól
való elbocsátások pedig általában csökkentik a versenyszféra
foglalkoztatottságát, akkor ezzel ellentétes folyamat zajlik. A rosszabbul
fizetett rétegekben arányában növekszik a dolgozók száma, míg a jobban fizetett
alkalmazottak száma csökken. Nem egy esetben lefele korrigált fizetés melletti
munkahelyváltással fűszerezve, ami az adott személy, család esetében biztosan
káros morálisan. De az is nyilvánvaló, hogy a költési struktúra áthelyeződik a
kényszeres költésekre. Elsődlegessé a puszta fennmaradást téve. Ezzel rontva a
belső piacát az ezen túlmutató szolgáltatást, terméket kínálóknak. Ott növelve
az elbocsátásokat. Amikor tehát a kormányzat a közmunkások számát kezdi emelni,
akkor az alacsony megfinanszírozottságú munka közvetve tovább rombolja a belső
piacot, és növeli ezzel a munkanélküliséget.
A kormányzati statisztikák javítására tehát lehetségesnek
tűnhet a foglalkoztatottság növelése papíron. Ha azonban a gazdaságba került
munkabért tekintjük, akkor annak tömege könnyen lehet, hogy nem nő. Esetleg
akár csökken is. Ez pedig aligha lehet a kilábalás programja. Akármit is mond a
kétbalkezes miniszter egy gyáravatáson, vagy megállapodás-aláíráson.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése