 |
| Sétálunk, kaszálunk, elkaszálunk Forrás: Dezeen |
A jelen írás alapja csaknem három éve jelent meg az
euroASTRA-n „A válság jótékony
homálya” címmel. Akkor a világon végigsöprő válság adta az
aktualitását, míg most hazánkban a tartósnak ígérkező recessziós elvárások,
szektorális különadók látszanak rögzíteni válság-környezetet. Így az eredeti
szövegben szinte semmit nem kellett változtatni. A verziókat összehasonlító
türelmes emberektől tehát előre elnézést kérek, hogy inkább csak
aktualizálásokkal, és esetleges hibajavításokkal fognak találkozni. Miközben
továbbra is vitatkozhatunk azon, hogy a folyamatnak az elején, a közepén, a
mélyén vagyunk-e egyáltalán. Esetleg már el is süllyedtünk az iszapban. Így az,
ami még életjelnek látszik, az csupán pár, még a felszín felé törekvő
búcsúbuborék. Ezen békésen, vagy kevésbé békésen vitatkozzanak nyugodtan a
felkent szakértők. Sokkal okosabbakat, amiket ők kitalálnak úgyis nehéz lenne
előállítani. Azon a sokszor gondolatkísérleti szinten, melyen a közműsorokban
szereplők felszólalnak, mindenképpen nehéz lenne.
Van azonban pár olyan szempontja is a válságjelenségeknek,
amit ritkábban látszik feszegetni a közgondolkodás. Talán, mert a pajszert
olyan ládák réseibe kellene beletuszakolni, melyekből könnyen Pandora
szelencéje lehet. S a dobozból kiszabaduló rettenet megülné a témát feszegető
politikai, politológusi, vagy ki tudja milyen karrierjét. Ez a
szempontrendszer pedig az, hogy a válságnak akár pár pozitív hatása is lehet.
Akár mindenki számára pozitív, akár csak az egyes emberek számára jótékony. A
nagy közkesergésben azonban ezeknek tényleg nehéz hangot adni, de attól még
létezhetnek. Például, a köz számára pozitív hatású lehet, hogy sok területen
előbb-utóbb kénytelenek leszünk tiszta lapokból új kártyavárakat építeni. Mert
az alighanem könnyen belátható, hogy számos látszatmegoldás további
finanszírozására nem lesz fedezet. Mert bármilyen könnyű, és politikailag vonzó
is lehet ígéreteket tenni, a válság előbb-utóbb úgyis a nyakunkba borítja a
vödörnyi jeges vizet ébresztőnek. S bármennyire is jeges a víz, a tiszta víz
pohárba kerülése hosszú távon talán megéri még akkor is, ha nem is csak néhány
csepp freccsen az arcunkba.
A személyes hasznok azonban sajnos sokkal szélesebb körben
érinthetik az embereket. Ez pedig az, hogy a válság, a recesszió, hívószóként
remekbe szabott kifogás. Mert mi legyen akkor, ha már régen változtatni kellett
volna egy cég struktúráján, de eddig nem volt meg az elszánás és bátorság. Itt
a válság, mint kifogás. S ez még a jobbik eset, mert a végén akár valami jó is
kisülhet belőle. De mi legyen akkor, ha a vezetői tudáshiány vezet valami
mennydörgősen rosszul elsülő dologhoz? Akkor is adott az új vezérszólam:
„Globális (esetleg Nemzeti) gazdasági bajok vannak”. Az embereknek fel lehet
mondani, vagy akár mindent szét lehet robbantani. Mert hát a válság az
mégiscsak olyan, ami globalizált. A cég szemszögéből mindenképpen. Nem az a
szegény vezető tehet róla. Nem igaz?
Nem igaz, de ezzel alkalmasint nem igazán foglalkozik senki.
A suta vezetőnek nem érdeke foglalkozni vele, hiszen ahhoz önkritikusan kellene
szemlélnie azt, amit tesz. Akkor meg már régen nem lenne vezető. A kirúgottak
hiába mondanák, mert rajtuk a bélyeg, hogy csak azért mondják, mert vesztesek.
A maradók pedig hallgatnak és tűrnek, mert a villanyszámla a következő hónapban
is megérkezik. A vezető pedig tehetségtelensége dacára marad a vezetői poszton.
S minden nap azzal a nyugodt tudattal fekhetik, hogy aznap sem bukott le. Mert
a válság, az kérem szépen válság. S már a jó régi mondás is azt tartotta: „jó
kifogás, sose rossz”. S neki a válság tényleg jó. Mert egyrészt annyit biztosan
fog keresni, amivel majd csak meghúzza magát az autója vagy villája valamely
szegletében.
Mert a válság homálya óvó függönyként fogja megvédeni attól,
hogy kiderüljön a személyes inkompetenciája. A régi automatizmusok alapján meg
szinte biztosak lehetünk benne, hogy minél nagyobb asztalnál ül az illető,
annál nagyobb körre mutogathat maga körül, ha véletlenül mégis felmerül a
személyes felelősség. Legyen szó szinte bármilyen szinten vezetőről, hiszen
mindig lehet egy következő lépcsőfok. A felmerülő lényegi aggályok elébe
ugyanis aligha fog kiállni. Ott lesz az, akit ezért fizetnek, vagy csak
kinevezik, esetleg egy későbbi buksi-simogatás reményében a „nemes” feladatra.
Szóvivő, aki viszi a szót, tanácsadó, aki viszi a balhét, és sofőr, aki viszi a
sleppet. Vissza a homályba, a válságra hivatkozó kommunikációs függöny mögé.
Ahonnan tovább lehet kifele intézkedni és körbe-körbe mutogatni.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése