A hatalmi pánik áldozatai.

Bayer Zsolt lassan klasszikussá penészedő cikkei kétségtelenül egy olyan közhangulatra építenek, melynek erősítése lehet aljas szándék, de létezése adott. Lehet persze ebben keresni, és akár meg is találni, a kormányzatnak azt a fajta felelősségét, mely ennek erősítésére játszik. Amíg ugyanis sikerül mélyszegénységben tartani egyes rétegeket, addig lehet arra alapozni, hogy mindig kéznél levő bűnbakként lehet szerepeltetni annak tagjait. Két, gazdasági státusz alapján meghatározható, réteget ugyanis sokan elutasítanak. Egyfajta önvédelemből. Az egyiket a náluk sokkal gazdagabbak, míg a másikat a sokkal szegényebbek alkotják. Az egyiket az irigység, míg a másikat a félelem okán utasítva el.

Az is látható, hogy a középtájon levők a náluk sokkal gazdagabbakat akkor irigyli reménytelenül, ha esélye sincs közéjük kerülni. Ebben az esetben az, aki egy népcsoporttal, kultúrával tudja azonosítani a szemükben, hatalmat nyer az irigység felett. Ezt a kártyát arcátlanul játszották ki már többször is a történelem során a zsidósággal szemben is. Az antiszemitizmus tehát olyan húrokon játszik, melynek kottája tényleg évszázados gyakorlatban csiszolódott. Szinte minden esetben kihasználva az irigységet, a státuszféltést. Erre visszatérnék, de a gazdasági és hatalmi státuszféltés, illetve a státusz-hierarchia kapcsán tegyünk egy kis kitérőt. A középrétegen belül ugyanis szinte természetesen megtalálhatóak azok, akiknek van esélye az irigységet többé-kevésbé kézpénzre változtatni, vagy akár felfele sorsolódni a vagyoni hierarchiában. Ha elég tehetséges, ügyes ahhoz, hogy önerőből vagyont szerezzen, akkor a saját számára megteremti az önerős hatalmi beruházást. Az „amerikai álom” mintájára. Amennyiben erre önerőből nincs lehetőség, akkor számukra nem egy esetben más, bár legalább olyan gerinctelen utak állnak rendelkezésre.

Ilyen, az inkompetenciához kapcsolódó út az, amikor azt a lehetőséget használja ki valaki, hogy a nála gazdagabbakhoz dörgölődzve, szolgálattétellel kerüljön be a státuszában irigyelt rétegbe. Ehhez elszegődhet az éjjeli hurcolójává, ha végképpen tehetségtelen. Míg némi politikai tehetség birtokában bevállalhatja például a szürke eminenciás szerepét. S persze, amennyiben az előrelépés gátja a gazdasági erő hiánya, adott a lehetőség, hogy egyfajta hatalmi hitelt vegyen fel. Gazdasági előnyért egy majdan megszerzendő politikai hatalmat kínálva fel jelzálogként. Megfelelő támogatással olyan formális hatalmat szerezzen, mely hatalmi pozícióból törlesztheti a korábbi hitelt. Miközben a korábban említett, és az őt pénzelő gazdasági oligarchián kívül esőkkel szemben kellő hangulatkeltéssel teremthet egyfajta gazdasági kilövési engedélyt magának. Ehhez nyilvánvalóan olyan szintű hatalomvágy is kell, mely a személyiségben mindent felülír.

Olyan erőteljesen befolyásolva cselekvőképességet, hogy a visszazuhanástól gyakorlatilag pánikszerű rettegés lehet úrrá a botcsinálta vezetőn. A pánik, a félelem pedig rossz tanácsadó, és már számos diktátor bukott ebbe bele a történelem során. Ellenben a visszacsúszástól való félelme során nyilvánvalóan bármi áron meg akarja tartani a hatalmat, másrészt részletkérdéssé válik annak a rétegnek a helyzete, ahonnan jött. Esetleg még büntetni is akarja a többieket, akik nem ismerték fel idejekorán a zsenialitását. S természetesen a törlesztésen túl elég saját vagyont is akar szerezni ahhoz, ami ettől megvédheti. A hatalom tehát egyrészt pozícionális pánikkal, a belső kör kritikátlan kedvezményezésével és szinte önerősítő harácsolással fog párosulni.

A feszültségek levezetésére azonban szükség van olyan bűnbakokra, melyek démonizálhatóak. S itt térnék vissza a bevezetőben már említett szegénységre. Ahogy a hatalomba került fél a visszacsúszástól, úgy fognak sokan mások félni az elszegényedéstől. S amikor már majdnem ott tartanak, akkor is meg akarják mutatni, hogy „már majdnem, de még nem”. Az is nyilvánvaló, hogy nem mehetnek mindenkihez oda, és kérdezhetik ki, hogy „ugye te még nem ettél ma, mert én már igen, bi-bi-bi”. A történelem során erre szintén begyakorolt kotta egy adott embercsoporttal azonosítani a szegénységet. S egyben azt kommunikálni, hogy zömük maga tehet róla, és örüljön egyáltalán, hogy élhet. Legyen akár bőrszín alapján vagy rituálisan, például vallás alapján, jól megkülönböztethető. Alkalmasint a keresztények is voltak hasonló helyzetben a történelem során.

Manapság pedig jól megfigyelhető az a kommunikációs torzítás, ami a cigánysággal mossa egybe a szegénységet, és a bűnözést. Az utóbbi azért veszélyes tendencia, mert a válogatásnélküli, rasszista indíttatású visszacsapásokat erősíti. Itt lehetne szerepe a bűnüldözés hivatalos szerveinek. Demonstrálva azt, hogy a büntetés bőrszíntől, kultúrától függetlenül éri utol a vétkest. Bárhol, bármiben is vétene a játékszabályokkal szemben. Ennek kommunikációját elmulasztva ugyanis éppen, hogy erősítheti, és nem csökkentheti az előítéleteket. Mely előítéletek a másik oldalon a hatalom vagy annak fullajtárjai által jól kihasználhatók. Ahogy ugyancsak az ő érdekeiket szolgálja a látszatmegoldások sora is. Azok a látszólagos megoldások, melyek valós megoldást nem hoznak, de jól eladhatóak. Ilyen lehet az a közmunka is, melyre lehet mutogatni azzal, hogy „aki akar, az dolgozhat”, de valójában abból megélni senki nem tud. Ellenben fenyegető erőként is hathat. Abba az irányba, hogy „ha nem nyalsz, közéjük kerülhetsz”.

Az egyik oldalon tehát ott áll az a szegénység, melynek nem mindig van köze az egyén moralitásához, de morálisan mindenképpen romboló. A másik oldalon ott van a bűnüldözés hiányos, vagy felemás kommunikációja. Amikor ebben a rendszerben megjelenik az a kommunikáció, ami bűnözést rátolja a szegényekre, és megjelöl egy csoportot, akit ezért utálni lehet, akkor csak gennyed a helyzet. Erősítve a társadalmi pánikot és az előítéleteket. S ez az, amiért hibás, bűnös az a kommunikáció, ami nem törvényszegőkről, bűnelkövetőkről beszél, hanem cigányozik mellette. A maga módján ugyanis elősegítheti, hogy a különben esetleg szintén törvényszegő félkatonai magángárdák, büntetőmaffiák kezébe hagyja csúszni a köz a hatalmat. Melynek haszonélvezője a történelmi tapasztalatok alapján nem a köz, csak a hatalom talpnyalói.

Andrew_s