Orbáni mítoszkormányzás.

Forrás: deviantart.com

A vezetés számára esszenciális ismeret lehet a kommunikáció megvezető-képességének ismerete. Különösen annak az ismerete, amikor nem is kell direktben hazudni, mert bátran építhetnek a velük szemben állók közti törésvonalakra, illetve a személyiség önbecsapó képességére. Valahogy úgy, mint amikor a mozgófilm egyes képkockáit reklámra cserélik ki. S nem is kevésbé belülről, hátulról ható módon használja ki a szinte tudat alatti reflexeket. Kicsorbítva nem egy esetben a valóság pengéit.

Ennek a lehetőségéről, a felelősséget elhárító, és a látszólagos erős mellé zárkózás kihasználásáról már az első Békement kapcsán szóltam. Akkor is nyilvánvalónak tűnt az arra való alapozás, hogy sikerre vezethet egy olyan kommunikáció mely az egyes embereknek lehetőséget ad a saját rossz döntéseik következményeiért maguktól eltávolítani a felelősséget. A kormányzati hatalom birtokosai sem véletlenül kínálnak fel újabb, és újabb bűnbakokat. Ahogy aligha véletlen, hogy a bűnbakkal készségesen szolgáló Bayer Zsolt sem vált valósan kiközösítendő tagjává a Fidesz-nek. A hatalmi pánik valóban áldozatokat szed mindkét oldalon. A hatalom oldalán is. Erre utalhat a rezsicsökkentési intézkedéscsomag, és a legújabb lázári banksarc-ötlet egyaránt. Azonban, visszatérve az eredeti gondolati fonalhoz inkább a nyugdíjak esetét érdemes talán nézni.

Felmerülhet ugyanis a kérdés, hogy a magánnyugdíj-pénztárak helyzete mekkora kommunikációs értékkel bír. Az egyik oldalon ott van a kormányzat részéről előadott több felvonásban előadott mese a nyugdíjakról, számlákról, vagyonokról. A másik oldalon ott vannak azok, akik mégis kitartottak valamelyik pénztárban. A 2012. év eredményei alapján kifejezetten jól jártak, és a számlák szépen gyarapodtak. A mérleg pikantériája talán az lehet, hogy még a felszámolás alatt levő pénztárak is pozitív mérleggel zártak. Ez szintén ékesen bizonyítja a korábbi, és Selmeczi Gabriella nevével fémjelzett kommunikáció hamisságát. S mégsem biztos, hogy egyben hatásos ellenérv a kormányzati nyugdíjpolitika ellen. A hangsúly ugyanis elsősorban a hatásságon van, és csak másodlagosan a realitásokon. Abban, hogy sokan kerültek vissza az állami nyugdíjrendszerbe számos hatás, passzivitás, zsarolás, átverés egyaránt szerepet kapott. Az azonban tény, hogy mára a többséget képviselik. Az emberek pedig általában elutasítják azt a gondolatot, hogy őket hülyére lehetett venni, gyengének bizonyultak, illetve inkompetens döntést hoztak.

Jól látható ez akkor, ha az internetes véleményrovatokat nézzük, és azt látjuk, hogy sokan akár pillanatok alatt ellenőrizhető tényeket is elferdítenek az egykori szavazati döntésük utólagos magyarázatára. Egyszerűen azért, mert elutasítják az ennek köszönhető belső feszültséget. Így könnyen előfordulhat az a helyzet, hogy amikor a nyugdíjpénztárak helyzete alapján akarna meggyőzni valakit, akkor az nem lenne egyszerű. Nem azért, mert az illető gyengeelméjű, rosszindulatú, vagy Selmeczi Gabriella titkos hódolóinak sorába lépett. Sokkal inkább azért, mert a saját korábbi helyzetértékelését, sorsállapotát menti a saját személyisége védelmében. Akár reflexesen, és akaratlanul is. Komoly, tehetetlenségből épült gátat okozva a kampányhatékonyságban akkor, ha valaki a realitásokkal akarna érvelni. Már csak azért is, mivel ezt a gátat egyetlen esetben lehetne komolyabban kikezdeni. Ha valaki a teljes visszaállítást tudná ígérni.

Azonban ehhez elsősorban az kellene, hogy rendelkezésre álljanak azok a pénzek, melyekből vissza lehet forgatni a gazdasági időszámítást. A kormányzat azonban, nem kezelvén külön a magánnyugdíjakból lenyúlt tőkét, azt belefolyatta a permanens szabadságharc lövészárkaiba. Az a pénz tehát gyakorlatilag elázott a gazdasági állóháború hullámaiban. Miközben pénzintézetek mentek tönkre, szűntek meg, alakultak át. Felelősen tehát nehéz lehetne bárkinek azt ígérni, hogy a korábbi állapotot visszaállítja. Orbán Viktor csapata tehát bízhat a restauráció megfinanszírozhatatlanságában. Ezzel párhuzamosan a kormányzati cinizmus ugyancsak joggal bízhat a tömegek önfelmentő, és a realitásokkal szinte megtámadhatatlan tehetetlenségében. Amit csak tetéz az a kommunikáció, mely egyébként is a kormányfő mindenhatóságát sugallóan a mindenütt jelenlevő állam állandó gondoskodását sugallja. Azok a gesztusok, melyekből az látszik, hogy Orbán Viktor majd odaszól, és mindent megold, ha gond van.

Jól mutatta ezt a diáktüntetések esete, de végső soron a rezsicsökkentő program is. De tulajdonképpen a svájci bankokkal szembeni Lázár-féle kirohanásnak is van egy olyan üzenete, hogy „rettegjetek, mert mi mindent tudunk és látunk”. Az emberek pedig még akkor is elutasítják a pszichikai kényelmetlenséget, ha tiszta a lelkiismeretük. Lázár János, és az azonos tartalommal dobálódzó Giró-Szász András, tehát joggal játszik rá az emberek komfortigényére. Miközben természetesen mindjárt egy újabb misztikus bűnbakkal is szolgál. Legalább annyira misztikus bűnbakkal, amennyire a misztikum világába vész az állam mindenről való gondoskodása. Már akkor, a gondoskodás olyan, mint a devizahitelesek megsegítése az ócsai lakóparkkal. Ahol 80 kirakat-családnak segítenek a közel százötvenezerből. Látványosan, de olyan kérdéseket is felvetve, hogy kinek a telkén és mennyiből is épült az azokat támogató projekt, akiknek a sors-lejtőjén az első kavicsokat Szíjjártó Péter és Kósa Lajos gurította le. Az arányok miatt tehát azért inkább mégis csak misztifikálás az állami gondoskodás.

Miközben olyan hamis biztonságérzetet sugall, melyhez sokan esetleg akkor is ragaszkodnak majd, ha már csak a levegőben állva fogják szedni az almát kikorhadt fa mellett álló eldőlt létra realitásaitól ellebegve. Erre a személyiségi önbecsapásra játszva persze lehet azt mondani, hogy a kormányzat cinikus, vagy gerincproblémákkal küzd. Mondani lehet, míg lehet. Ettől azonban még könnyen előfordulhat, hogy misztikus, mítoszokat, meséket, langyos pancsit ígérő kormányzás hatásosabban eladható lehet a bántó realitásnál. Mert nehéz lehet felébreszteni azt, aki aludni akar.

Andrew_s