Egoterek a sarctér felett.

Forrás: http://www.flight404.com/

A centrális erőterekkel általában az a gond, hogy szinte egyenes utat jelenthetnek a személyi kultusz felé. Elvégre a legcentrálisabb legerőterebb mégiscsak az, ha valaki egyedül képviseli ezt az erőteret. Aztán koncentrikus körökbe rendeződhetnek a kegyencek különböző rétegei. Az éjjeli-sikálótól a fő kóstolómesterig. Virtuálisan, átvitt értelemben vagy szó szerint. A történelmi koroktól függően. Jobb esetben úgy, hogy abból az istenadta népnek is van valami haszna, míg ellenkező esetben az erőtér egotérré alakul. A centrális alfa elszigetelődik a valóságtól, időnként elüvölti magát, hogy hadba kell vonulni. A piszkos munkát meg elvégzik a hatalmi hagyma héjain leledzők. Miközben szép csendben újabb erőterek alakulnak ki.

Nem egy esetben akár káosszá alakítva azt, ami olyan snájdig rendként indult. Elvégre, hol van az előírva, hogy az egotéri centrumnak következetesnek kell lennie? Na ugye, hogy sehol. Ő azért centrum, mert alfa és ómega. A pórnépnek meg azon kívül, hogy jól szabályozott formában engedelmeskedik, és olykor valami szavazásszerű közfeltapsolással jelét adja elragadtatásának, nem igazán van köze az egészhez. A hatalmi elit központja jól el van magában is. Öntörvényei szerint alkot törvényeket, és meg van arra is a garnitúrája, hogy minden egyes sóhajtását paragrafusokba foglalják. Ezt a modellt a történelem számos helyére és időszakára ráhúzhatnánk, és legfeljebb a vezért hívnák különbözőképpen az el első polgártól a császárig vezető skálán. Bár hívhatják végső soron akár miniszterelnöknek is, mivel a nem a szómágia, hanem a cselekedetek döntenek. A hasonlóság a hazai miniszterelnök hasonló tartalmú egykori kijelentésével csak az álvéletlen műve. Csak annyira véletlen, mint hatost dobni a cinkelt kockával. Márpedig a hatalmi kocka sokszor elég cinkelt. Néha akár kívülről is ellátva súlyfelesleggel. Aztán azt elnevezik korrupciónak akkor, ha valaki nincs benne, és lobbi-tevékenységnek akkor, ha baksis üti a markát. Így például a Közgép Zrt. testre szabottnak tartott szerződéseit is kívülről és belülről biztosan másként ítélik meg. Belülről esetleg csak egy „kaparja magadnak, nagyobb leszel” jelszavú mozgalom egyik állomása. Mely mozgalom már szinte a miniszterelnöktől függetlenül is működik.

Különösen, mivel a mozgalom jelszóalapító atyája, Lázár János, a Fidesz egykori frakcióvezetője, megannyi egyéni indítvány beterjesztője, vagy beterjesztetője felbukott az irányítás magasabb polca felé. Közvetlenül lehetőséget kapva, hogy közvetlen közelről akár a kollegák nyakán is rajta tartsa a papírvágó kézi készüléket. Amivel bármikor kivághatja azokat a papírokat, melyből kinek haszon, kinek csőd jön ki. Mert miközben a belső Orbán-csapat ott a centrális magon ücsörögve tényleg el van azzal foglalva, hogy olykor kiad egy közleményt, mond valamit, amitől vitustáncba kezd a gazdaság, a tényleges hatalmi centrum mintha kissé átrendeződne. A gazdasági hatalmat ugyanis nehéz elképzelni egy olyan gazdaságirányító kezében, akit nem, vagy csak fenntartásokkal szabad mikrofon közelébe engedni, és aki valami gazdasági harctérként látja a világot, és benne szűkebb környezetünket. Márpedig Matolcsy György már többször megfutotta ezeket a köröket, melyek legutóbbika szerint most éppen az eurozóna két évtizedes belharcát vizionálta. Amivel gondolom nincs egyedül, mivel az ország önjáró szabadságharcáról is tudhatunk Orbán Viktortól. Igaz, erre sokan már csak mélán legyintenek, de biztos van egy pont, ahonnan már a tények sem érdekesek annyira. Olyasmik, mint például a folyamatos beruházási visszaesés, a recesszió, az IMF-tárgyalásokkal való legutóbbi felsülés. Elvégre ezek egy olyan eszmei síkban zajlanak, melytől ugyan megnyomorodik az ország, de a vezér szintjétől messze elmarad.

Így aztán kell is egy alternatív hatalmi centrum, ami alkalmas, vagy alkalmasnak hiszi magát az operatív cselekvésre. Beleértve a tevőleges hatalomgyakorlást és a gazdasági erőkoncentrálást egyaránt. Lázár János az erre való törekvésének nyilvánvaló jelét adta már frakcióvezetőként, és kellően arrogánsan cinikus ahhoz, hogy magasabb poszton se feltétlen szakítson a saját árnyékával. Átugrani úgysem fogja tudni. Aztán persze előfordulhat, hogy miközben lesz egy előretolt miniszterelnök, aki eljátsza a politikai pofozóbáb szerepét, s jobb és balfelével olyanokat mond, ami szerinte a népnek tetsző, a háttérben más hatalmi leosztások kezdenek kialakulni. Az erre utaló jelekben sem szegénykedik a hazai politikai kommunikáció. Mert egyre inkább némely kormánypárt közeli cégekre vetül az üzletkötési levajazások árnyéka, miközben a pszeudoegyenruhás kvázisereg is köszöni jól érzi magát. Azokon a gyűléseken feltétlenül, vagy csak az időjárástól befolyásoltan, ahol a rendőri erők inkább védik a betiltott gárdára megemlékező neogárdát az ellentüntetőktől, mintsem a betiltásra emlékeznének és annak legalább szellemében eljárnának az egyenruhaszerű burkolatban felvonulók ellen. Ellenben legalább demonstrálják, hogy például a Jobbik, és vezetője Vona Gábor által pártolt szélsőséges szervezetekkel kapcsolatos miniszterelnöki véleményt mennyire lehet komolyan venni. Pont annyira, ahogy két pofonnal haza vannak zavarva. Meg annyira, amikor a neohorthysta szoboravatások kapcsán egy szóban kifejezhető vállvonogatásra sikerült Orbán Viktornak ragadtatnia magát.

Márpedig ez azért is kellemetlen lehet, mert miközben a retorika szintjén természetesen demokraták a Fidesz-ben előfordulók, és maga Orbán Viktor is, a gyakorlat erre éppen úgy rácáfolhat, ahogy arra is, hogy a centrális erő tulajdonképpen ki által képviselt. A szavak és a beosztás szintkén a miniszterelnöknél. Annál az Orbán Viktornál, akinek a szava annyit ér, mint azt annak az IMF-nek a kiebrudalása megtörtént, akinél most nem győz kuncsorogni. Akármi is van a melldöngetés visszhangjaiba belekiabálva a hordóról. Egyszerűen azért, mert a pénzcsap odaát van. A magyar gazdaság, az unortodox, matolcsysta ámokfutásnak köszönhetően, meg a tündérmese békájának a feneke alatt. Amikor azonban a szavak függönye mögé nézünk, lehet, hogy azt látjuk, hogy a valós hazai gazdasági hatalom néhány cégvezető, például Simicska Lajos kezében van, és Matolcsy György adóötletelésének csak az a szerepe, hogy biztosítsa azt a sarcot, ami ennek fedezeteként rendelkezésre áll. A valós politikai hatalom pedig egyre inkább Lázár János kezében látszik összpontosulni. Az arrogáns decibelküzdelem szintjén, és nem a beosztásból fakadóan. Ahogy az már a lex-Antallné kapcsán is felvethető volt, de szinte nap-nap után látszik. S persze ott van egy egyre kettősebbnek tűnő karhatalmi centrum. Ha rendőri erőket, illetve az általuk olykor vigyázott gárdaszervezeteket tekintjük, akkor ez a hatalom egyre inkább megosztódni látszik a Pintér-Vona páros tagjai között. Már ami a befolyási tereket illeti. 

Kialakítva azt a potenciális hatalmi elitet, mely lehet, hogy alkalmas lehet az orbáni vezetés leváltására, de akikkel nem okvetlenül jár az ország jobban. Ellenben esetleg bevíve egy új hasadási rést a kormányzati hatalom rendszerébe. Ez ma még nyilvánvalóan nem „játszik”, mivel Orbán Viktor helyzete jelenleg sem populizmusában, sem pozícionálisan megkérdőjelezett. Bár az olyan külpolitikai baklövések, mint az azeri baltás gyilkos kiadásának köszönhető elszigetelődés, kétségtelenül erodálhatja ezt. Ugyanakkor látszik az a vonulat, mely egy olyan hatalmi tengely felé látszik eltérülni, mely kiszorítja azokat, akik megpróbálnak valami szakmaiságot becsempészni a rendszerbe. Ahogy, mint az például a Hoffmann Rózsával szembeni kritikák fogadtatása mutatja, Pokorni Zoltán is egyre inkább marginalizálódik. Nem kizárva, hogy mindez Orbán, mint centrális vezető tudtával és beleegyezésével zajlik. Miként egy fórumhozzászólásban megfogalmazódott, egyfajta hatalmi versenyeztetésként, ahol a potenciális utódlás van a mézként a madzagon. Ha így van, akkor ez legfeljebb a tünetlicit része lehet, mivel ezt a szellemet sem lehet majd többet visszagyömöszölni a palackba. Egy füst alatt akár az egész kormányzópártot egyre inkább a hatalomcentralizáló szélsőséges lejtőre csúsztatva, melynek tünetei mintha már felsejlenének. Miközben számos „mérsékeltnek” tekinthető politikus esetleg magától távozik a Fidesz környékéről. Míg mások vagy elmerülnek a lobbi-harcokban, vagy radikalizálódnak. Ami eközben szinte egyedül stabilnak látszik, az egy olyan sarctér, melynek megfinanszírozása egyre nagyobb terheket ró arra a társadalomra, mely egyre inkább egy egymással foglalkozó hatalmi centrum alá kerül beszorításra. Csikorogva, de nagyrészt építve azokra a reflexekre, mely évtizedek távolából köszön vissza.

Simay Endre István