Szaksuli-keretettan.

 Az iskolai évad megindulásával a gyakorlatban kellene vizsgáznia a nyár során gondosan kidolgozott és a szakmai szervezetek által elemzett, véleményezett és közös kompromisszum alapján kialakított oktatáspolitikának. Azonban valami zavar lehet a erőben, ha még a Fidesz szakpolitikusa, a valamikor oktatásügyi miniszterként is bemutatkozott Pokorni Zoltán is gyakorlatilag atomjaira szedte Hoffmann Rózsa művét. S ez a szakmai zavar az erőben akkor is fennállhat, ha Pokorni Zoltán azzal zárta le a vele készült interjút, hogy „fogamat összeszorítva azon dolgozom, hogy ez az általam nem jónak tartott rendszer működjön”. Talán érdemes lenne megtudni, hogy egy rossz rendszer görcsös működtetése miért jobb, mint valami jobb előkészítése, de ez legyen a lojalitásbajnokok titka. Különösen, mivel a szakiskolai képzések kapcsán újabb vélt vagy valós furcsaságok láttak napvilágot.

Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) anyagaira hivatkozva az Magyar Nemzet azt a hírt közölte, hogy a szakiskolában tanulók felelés és dolgozat nélkül abszolválhatják a tanulmányokat. Azokat a tanulmányokat, melyek három éve alatt nem ez lenne az egyetlen sajátosság. Már akkor, ha valóban így állna a helyzet. A hír ugyanis elég széles körben felbolygatta a szakmai közt ahhoz, hogy az OFI szükségét látta korrigálni. A szakiskolások a hivatalos kiigazítás alapján mégsem ússzák majd meg dolgozat nélkül az életet, és egyben sajnálatosnak értékelték, hogy a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke nem értette meg kellően azokat a pedagógiai nagyszerűségeket, melyekre alapozva megreformálják az oktatást ezekben az iskolákban. Egyébként természetesen szó nincs arról, hogy a szakiskolákban ne lehetne szükség speciális képzésekre, mivel az ide beiskolázott tanulóknak alighanem tényleg számos tanulmányi és szocializációs problémával kell majd megküzdeniük. Az utóbbiban a mindennapi testnevelés kétségtelenül segíthet annak ellenére, hogy beszámításra került a közismereti tárgyak közé. Így aztán, olvasgatva a Szakiskolai Közismereti Program (SZAKI) honlapjának anyagait legalább megtudtam, hogy a bukfencezés, illetve az iskola épületének körbefutása nem fizikai állóképességhez, mozgásra való motiváltságnak, és készségeknek a függvénye. Mivel közismereti tárgyak óraszámában végtik, nyilvánvalóan egyenértékű a számolni tudással, vagy akár a nyelvtanulással. Jó tudni. Bár lehet, hogy akinek amúgy is tanulmányi gondjai vannak, másként kellene kezelni. Mert, sarkítva, az, aki a számokkal egy egész órát foglalkozik hetente, a heti öt testnevelésóra hatására hiába fogja tudni lefutni azt a buszt, aminek nem fogja felismerni a járatszámát.

Így aztán, akár az a hír az igaz, hogy kell majd felelniük a szakiskolásoknak, akár nem, a saját közismereti szintemet máris sikerült megemelnem. Ahogy a szakiskolásoknak javasolt kerettanterv olvasgatása szintén hasznos. Már a bevezetés szintjén is, mivel olykor némileg zavarosan fellengzősnek tűnik a megfogalmazás, míg más passzusok hatására az embernek kedve támadhat névsorokban gondolkodni. Azokat szedve rendbe, akikre szintén ráférne ezek szerint egy kis szakiskolai képzés. A fejlesztési tervek erkölcsiségi részében például kifejezetten furcsa azt olvasni, hogy a diák „Felismeri, hogy az egyes törvények és társadalmi egyezségek általában azért érvényesek, mert saját magunk által választott etikai elvek követésén alapszanak”. Nem azért, mert nem lehetne kellően filozofikus magyarázatot találni arra, hogy ez így miért jó. Inkább azért, mert mi van akkor, ha az osztályközösség más etikai elveket választ, mint a tanári előírás? A józan belátás azt mondatná, hogy a törvények jó része általában ettől függetlenül érvényesek. De nem csak az erkölcsi neveléssel kapcsolatban lehet elmeditálni a célokon.

A családi életre nevelés során például a tanuló jártas lesz „a munkaeszközök célszerű, gazdaságos használatában”. Az olvasó fantáziájára bízva, hogy ez vajon a háztartási munkaeszközökre vonatkozik-e a csavarhúzótól a villáskapáig. Esetleg az esztergapadra is kiterjed? Netán amúgy is azzal számoltak, hogy az itt végzők számára amúgy sem lesz munkahely, és inkább vegyék tudomásul, hogy otthon lesz csak munkaeszközük. Vagy éppen ellenkezőleg annyit kell majd dolgozniuk a puszta létért, hogy a családi életüket is a munkaeszközükkel fogják élni? S aztán ott van az is, hogy „megismeri a háztartásban, közvetlen környezetében alkalmazott, felhasznált anyagokat (különös tekintettel az egészségkárosító anyagokra)”. Kétségtelenül feltételezve, hogy a háztartásban számos egészségkárosító anyagot használ majd fel. Ami különben igaz lehet, de gyanítom, hogy a tanárok zömét is zavarba lehetne hozni két víztiszta anyaggal töltött pohárkával, és a kérdéssel, hogy szerintük melyik micsoda. Márpedig, ha eltekintünk attól a lehetőségtől, hogy a szakiskolában végzettek minimum beépített tömegspektrométerre tesznek szert, a véletlen mérgezések elkerülésére felismerni legalább olyan fontos lenne az említett anyagokat. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük azt a korábban említett feltételezést, hogy különböző nehézségekkel küzdők is jócskán kerülhetnek ezekbe az iskolákba. S ez még csak a bevezetés egy-két kiragadott pontja.

Ahogy kiragadhatnánk azt a minősítési módszert is, ami például a matematika-oktatási segédletben található. Az értékeléshez ugyanis javasolják, hogy „tanuló önmagához viszonyított fejlődését díjazzuk!”, illetve „óránként azonnali visszajelzés (szóbeli, ponttal, jeggyel)”. Ami szinte kínálja magát egy pedagógiai baklövés beépítésére a tanári munkába. Nem azért, mintha vitatnám azt, hogy a diákot motiválni kellene, és inkább a munkája elismerésével, mint a negatív visszacsatolásokkal. Idáig rendben is volnánk. De kár lenne, ha valaki úgy értelmezné, hogy az osztályzást is ezzel kössük kizárólag össze. Egyfelől ugyanis lehet más-más követelményrendszer alapján minősíteni az egyes gyermeket, de ha ez a kizárólagos szempont, akkor tanár legyen a talpán, aki ezt el is tudja egy közösségben fogadtatni. Azt, hogy ugyanaz a teljesítmény az egyik gyereknek jeles, míg a másiknak következetesen elégséges. Borítékoltan nehéz dolga lesz, és nehéz lesz elejét vennie az ebből fakadó, akár iskolán kívüli, torzsalkodásoknak. Azért persze sok sikert kívánok azoknak a pedagógusoknak, akik megpróbálják majd. S elismerésem annak, akinek majd sikerül. Bár gyanítom, hogy akkor többet köszönhet majd annak, amit a gyakorlatban felcsippent emberismeretből és humánumból. Többet, mint annak, amit kivont brossurákkal és kormányzati irányelvekkel a kézben intézményileg lepapíroznak.

Simay Endre István