2012. szeptember 25., kedd

Szabadsarc-harc.

 
Forras: www.haon.hu
A szabadságharc lassan politikai kötőszóvá válik a miniszterelnök szótárában. Átmenetet képezve az izé, és csináljunk már valamit között. Legutóbb Vilniusban fejtegette ki, hogy márpedig szabadságharcot vívunk, akárki meglássa. De nyilván sokan emlékeznek arra, hogy valójában ez a retorika nem manapság, de még csak nem is 2010-ben kezdődött. Tulajdonképpen Orbán Viktor, az azóta elhíresült, kordonbontási akcióval kezdte meg személyes szabadságharcát a népnyúzó rezsim ellen. Mert azért kár lenne elfeledkezni, hogy szabadságharcot nem szabadon választott kormányok ellen szoktak vívni a szintén szabad választásokon parlamentbe kerülő ellenzék részéről. Márpedig annak idején mind a kormány, mind az ellenzék egy demokratikus választás eredményeként került be a Parlamentbe.

Aztán persze ott voltak a 2006-os események, melyek során a Fidesz képviselőit is megtalálhattuk azon a tömeggyűlésen, melynek során komoly célként szerepelt alighanem a Kossuth tér növényzetének tápanyag-utánpótlási terve. A Fidesz egyes képviselői részéről tehát a NÖPiF-en keresztül vezetett az út a jelen parlamenti többség irányába. Keresztülvágva a dágványon, és megszabadságharcolva a fülkeforradalmat. Igaz, hogy zömmel forradalmat sem demokratikus választások útján szoktak vívni, de azóta már tudjuk, hogy valóban forradalmian unortodox ötletek sorozata biztosítja a napi történések motorját. Eközben annyiszor hallva a szabadságharc kifejezést, hogy tövig elkopott. A kifejezés retorikai értéke mindenképpen. Könnyen lehet tehát, hogy a legtöbben, ha ismét ezt a szót hallják, akkor legyintenek egyet. Legyen a szabadságharc tárgya akármi. Bár legtöbbször valami gazdasági szabadságharcot folytat a miniszterelnök, melynek lövészárkában ott ülnek azok a képviselők, akik már fényesre koptatták a szavazógombozatot. Itt tulajdonképpen be is fejezhető lenne a napi hírekkel kapcsolatos történés, mivel kit hoz ugyan lázba a miniszterelnök vilniusi látogatása a kísérőszemélyzeten kívül. Akár szabadságharcolnak, akár nem.

Amiért mégis érdemes lehet kicsit eltöprengeni a permanens partizánharcon, az kicsit más. Nevezetesen az, hogy az említett retorikai fogás tulajdonképpen remekül képes impregnálni a tömegtudatot egy alapvetően agresszív tartalmú kifejezéssel. A „harc” ugyanis a legritkábban szokott selymesen simogató kezek által tartott mesekönyveket eszébe juttatni az embereknek. Bár unortodoxia mesefelelősének munkássága nyomán már ez sem lenne túl meglepő. Így miközben a családi erőszak környékén megindult a szómágusok varázscsatája annak érdekében, hogy ne kapcsolják össze a családot az erőszakkal, a miniszterelnöki kommunikáció agresszív vonatkozásaival szemben valamiért nem akaródzik fellépni. Holott a gazdaság összekapcsolása a harccal szintén kelthet kellemetlen asszociációkat. S amiért nem a nagy szócső által harsogott szabadságharc kifejezést használom, a korábbiakból következik. Erőteljesen el lehetne ugyanis gondolkozni, hogy a polgárok autonómiáját, szabadságát vajon a piaci béreket megfizető munkahelyek vagy a közmunkaprogram szolgálja-e jobban. Ha tehát a szabadságharcos szöveg mögül húzkodva a szálakat, csak az utóbbira képes a kormányzat, akkor ez inkább csak harc. Szinte az árnyékboksz szintjén, melyben a miniszterelnök éppen aktuálisan gyártott, tűrt vagy támogatott ellenségképei jelentik az ellenfeleket.

Annak ellenére, hogy a túlzott eladósodottság biztosan megköti a kormányzat kezét sok mindenben. Azonban azok, akikhez szól, sokkal inkább a zsebükkel reagálnak a mindennapokra, melyben egyre apróbbnak tűnő pénz lapul esetleg. Ilyen helyzetben szabadságharcról beszélni már csak azért is problémás lehet, mert könnyen előfordulhat, hogy sokaknak a tudatáig csak a harc jut el belőle. Miközben természetesen óhatatlanul számba kellhet venni még a miniszterelnök esetében is, hogy vajon ki ellen vívja harcait. A gazdasági minisztere, és annak ötletelése ellen szemmel láthatóan nem. A gazdaság olyan szereplői ellen sem, melyek valamilyen szempontból lekötelezettjei a kormányzatnak. Amíg ugyanis beveszik a dinnye és földüzletbe, kiemelt beruházásokba, addig aligha lehet a szabadságharc alanyaiként tekinteni ezekre. Függetlenül attól, hogy tulajdonképpen ezek működése alapján érdemes lenne-e harcot hirdetni ellenük, vagy sem. Ám attól közismert jelenségtől is függetlenül, hogy a lekötelezettség kétségtelenül korlátozhat annyira, hogy felkelti a szabadságvágyat. Lehet persze a szabadságharc miniszterelnöki koptatása mögött talán egy olyan tudat alatti vágy is, hogy szabaduljon ezekből a helyzetekből.

Az államadósság sokat emlegetett aránya ugyanis az, ami. Egy arányszám, aminek két elemének változása adja a végeredményt. Az arányszám szorításából tehát úgy is szabadulni lehetne, ha a hazai értékteremtő folyamatok bővülésével próbálkozna a kormányzat a vásárlóerő szűkítése, és ezzel a belső piac sarcolása helyet. Igaz, ez megint visszavezethet arra, hogy az alig fizetett közmunka sokkal inkább az optikai tuning, mintsem valós megoldás látszatával kecsegtet. S azzal a kicsavart áthallással, hogy szabadságharc helyett sokkal inkább a szabad sarc jut sokaknak eszébe.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook