2017. május 2., kedd

Az unió nem királylány

Május első napján az emberek kivonulnak, virslit esznek, és egy sör mellett megemlékeznek egy sortűz valamikori áldozatairól. Sokan úgy, hogy lövésük nincs az egykori lövésekről. Mások, jobbára a politikai pártok, szakszervezetek tagjai politizálnak. A jól megmondás jegyében. Kicsit több, mint egy évtizede nem csak a munkásokra, hanem az uniós csatlakozásra is emlékezve.

Előkerülnek a régi beszédek. Felvételről és leiratok gyanánt. A politikai mozgalmak élén ejtőzők pedig ugyancsak megmondhatják a magukét. A tömeg, mint a Momentum rendezvényén skandálhatja, hogy „Európához tartozunk”. Ami földrajzilag elég régóta ismert tény. S önmagában politikailag sem sokat jelent. Hogy milyen keveset, azt éppen Orbán Viktor ámokfutása, valamint az arra adott uniós reakciók szolgáltatják a legjobb példákat. Miközben egyes politikusok kihasználják az EU-szkepticizmust, az esetleges csalódásokat, némely más politikusok kerek szemekkel csodálkoznak rá az EU-szkepticizmus puszta létére is. Mintha nem hinnék, hogy ilyesmi előfordulhat. Úgy, mint annak idején a lelkes párttitkár arra, aki megkérdezte: „jó-jó párttitkár elvtárs, de miért is jó ez nekünk?”. Amire persze jó lenne azt mondani, hogy „nem volt ez mindig így”. De ez hazugság lenne. Az uniós csatlakozás környékétől számítva szinte biztosan. Amihez elegendő lenne a csodálkozóknak leporolni az emlékeket. Feltéve, hogy éltek már akkor, amikor az a bizonyos népszavazás befordult a célegyenesbe.

Amellyel kapcsolatban, szigorúan szubjektíven, olyan emlékeim vannak, ami alapján egy igencsak manipulált népszavazás rajzolódik ki. S mielőtt a decibelek őrjöngeni kezdenének: nem elcsalt. Manipulált. Nagyon finoman, nagyon innovatívan, és nagyon hatékonyan. Finoman, mert látszólag minden nagyon rendben volt. Nagyon innovatívan, mert a módszer korántsem a hagyományosan agyba gyömöszölő megoldásokat követte. S nagyon hatékonyan. Ahogy az eredményekből látszik. Alkalmasint máig táplálva a döntés meg nem élését sokakban, amelyre most Orbán és a szélsőjobb tud építkezni. Amikor szintén nagyon manipulatívan, de kifele kormányozzák az országot az uniós normarendszerből. De a körmondatok helyett inkább előkaparom az emlékeket. Úgy, ahogy annak idején, egy levelezőlistán folytatott vita nyomán megmaradtak a tekervények zugaiban.

Először is, aki átélte azt a korszakot, alighanem emlékszik arra, hogy ezerrel nyomatták a csatlakozást szépségét hangsúlyozó kommunikációt. Éppen csak a tej-mézipari főcsatorna szükségességét nem hirdetve. Bécsi kávézótól a beszerzendő kacsalábakig. Olyan várakozásokat keltve, ami törvényszerűen megbicsaklott az első adandó alkalmakkor. Ahogy a világútlevél is fabatkát ért pénz nélkül, a Bécsben nyitandó kávézó képzete ugyancsak üres halmaznak volt tekinthető. Ami kiegészíthette volna ezt a közplakátilag hintet rizsát, az a konkrétumok felvonultatása lett volna. Több évtizedre szóló hatástanulmányok sorával. Az uniós csatlakozást, mint egy alternatívát felsorakoztatva az akkor is lehetséges keleti nyitás, az iszlám államvallássá nyilvánítása, vagy akármi más mellett. Beleértve az izolált gazdasági fejlődés lehetőségeit is. Lehet, hogy ebben az esetben is az uniós csatlakozás nyer, de a széles néprétegek, azaz a társadalom felé nem kommunikált alternatívák és lehetőségeik máig tartó nyomokat hagytak.

Máig lehetőséget, és alkalmasint hallgatóságot teremtve a „bezzeg, ha...” kezdetű megmondásoknak. Amelyekre, ha megfigyeljük, ma sincs kommunikálható, levezethető válasza a politikának. Az unionista politikának sem. Még annyi sem, amennyit magam feszegettem a birodalmasodások felett eltöprengve. Mellyel kapcsolatban fenntartom, hogy valószínűleg egy európai birodalom kialakulása előtt állunk. Évekkel, vagy évszázadokkal. S korántsem biztos árfolyamon megszámítva a kialakulás árát. Miközben annak idején a „miért jó?” kérdésére a legmagasztosabb válasz az volt, hogy „csak”. A kevésbé szofisztikált magyarázat, az nagyjából kimerült abban, hogy „jó lesz nektek, mit ugráltok”. Ami akkortájt sem volt a meggyőzés legjobb módszere, és ma sem sokkal jobb. Az eredmény az lett, hogy a népszavazáson voltaképpen pártpreferenciák mentén szavaztak sokan. Korántsem meggyőződve, és meggyőzetve arról, ami mellé betették az „X”-et. Vagy otthon maradtak, ha nem akartak az unióra szavazni. Esetleg máig dédelgetve a sértődéseket.

Amelyekből szintén sokat okoztak azzal, hogy mindenkit besoroltak szélsőségesnek, aki érveket várt el a lózungok helyett. Erre az adott alapot, hogy a kétségtelenül radikálisnak számító, a mai szélsőjobbal rokonítható, a magát antiszemita kiszólásoktól sem megtartóztató Csurka egyértelműen ellenezte az uniós csatlakozást. MIÉPestől. Így aztán a kommunikációban az érveket leváltotta az a kategorizálás, hogy a nem tetszik alanyi jogon az uniós csatlakozás, akkor antiszemita szélsőséges vagy. Olykor talán embert is eszel. De semmiképpen sem értjük, hogy mit keresel a Föld nevű bolygón egyáltalán.

Összességében tehát a népszavazásnak úgy futott neki az ország, hogy közérthető információkból csak a pozitív reklámkampányra futotta, és minden eu-szkeptikust, beleértve a pusztán kérdezőket is, beskatulyáztak szélsőségesnek. Egy igencsak aszimmetrikus népszavazási helyzetet teremtve. Ráadásul az utóbbival megágyazva annak, amit ma is látunk: a szélsőjobb tud építkezni az eu-szkeptikusokból. Mert rajtuk kívül ma is gyakoribb a kérdéseket zsigerből elutasító politika. Az akkor otthon maradottak ugyan „megoldották” a népszavazást, de máig sokakban élnek a fel nem dolgozott megbántódások, és sokakban értek azóta lappangó, de zsigeri elutasítássá.

Ezért gondolom úgy, hogy az uniós csatlakozás kapcsán az akkori körülményekre sem ártana emlékezni. Mert az akkori politikai elit, beleértve az akkori Fideszt is, részese volt az akkori játéknak. S talán, legalább most, amikor egyértelműen tarol az EU-szkepticizmus, nem ártana tiszta vizet önteni a fejekbe. Előjönni a farbával, az érvekkel. Nem utolsó sorban felnőttnek tekintve azokat is, akik számára nem alanyi jogon számba vehető abszolút jutalom az uniós tagság. Mert nem egy népmesében élünk, ahol a legkisebb királylány egy ilyen jutalom. Alig hagyva lehetőséget a szereplőknek, hogy ne ő, hanem a testvére, vagy akár a cselédlyány, tessen jobban.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook