PISA: mindenki más tehet róla

A PISA-teszttel kapcsolatban láthatóan kezd kiderülni, hogy az ország a több milliónyi oktatáspolitikai szakértő országa. S ez nem keverendő össze azzal, hogy természetesen mindenkinek meg lehet a maga véleménye mind az okokat, mind a következményeket illetően. Sőt! Alapvetően kell is legyen véleménye.

Egyszerűen azért kell, hogy legyen véleménye, mert a katedra körül szinte mindenki érdekelt valamilyen formában. Akár tanárként, akár szülőként, rokonként. Néhányan pedig a napi oktatás irányítójaként. Azonban szinte biztosan nehéz megtalálni azt a pontot, ahol a vélemény artikulálása és a megfelebezhetetlen igazságosztó szerepe közötti mezsgye húzódik. Különösen nehéz lehet ezt a pontot megtalálni akkor, ha a politika szereplőiről van szó. Már csak azért is, mert a politika szereplői azok, akiket okkal lehet felelőssé tenni az oktatáspolitika alakulásáért. Így érthetőnek tűnhet az, amikor a jelen oktatáspolitika szereplői a múltban próbálják a jelen helyzet egyetlen okát megtalálni, és azt tálcán körbekínálni a köpdösőknek. Holott azért, ahogy a jelen oktatás működik, nehéz lenne csak és kizárólag a múltat hibáztatni. Az oktatási intézményrendszer jelen állapotáért a jelen oktatáspolitikája felelős. Beleértve azt is, hogy kik kaphatnak helyet a katedrákon.

Ebből a szempontból az, amikor Lázár a tanárok nyakába varrja a PISA-felmérés kudarcos eredményét, akkor óhatatlanul az Emmi prominenseiről is véleményt mond. Mégpedig igen lesújtót. Mert lehet azt állítani, hogy a jelen pedagógusai a múlt pedagógusképzésének, az elég régóta maradványelvű tanárképzésnek az eredménye, de van egy másik serpenyő is. Az, amiben a tanárok valós, és nem bürokratikus minősítése, illetve a szakmai minősítések eredményének kezelése tartozna. Elismerve, hogy ez egy nagyon kínos, és sokaknak valószínűleg különösen kínos kérdéskör. Jócskán túlmutatva azon, hogy hány oldalas akármiket tud egy tanár feltölteni a neten keresztül. Ahogy azon is, hogy a politikai megbízottként funkcionáló iskolaigazgatónak ki tudja gyorsabban bevinni a kávét, és letolni a nadrágját. Márpedig az Emmi, noha az oktatás alkalmassági problémái évtizedesek, valójában semmit nem tett ezen a téren. Hacsak a kontraszelekció, a kádári reflexek visszahozatalát nem tekintjük valaminek. Kistafírozva a gyermekszegénységgel, ami aligha kedvez a tanításnak.

A másik oldalon, fájdalom, de igaza is van egy kicsit Lázárnak. Ahogy korábban is írtam, ez a PISA-eredmény nem jöhetett volna létre az inkompetens, az iskolát a napi megúszás terepének tekintő tanárok nélkül. Azok nélkül, akik lehet, hogy a központi iránymutatás betartása mentén konstatálják egy tárgy taníthatatlanságát azon a módon, de még kicsiben sem gondolnak ezen változtatni. Holott lehet. A mai középgenerációk pontosan tudhatják, hogy a kádári iskolarendszerben is voltak tanárok, akik egyfajta kettős tantervet alkalmaztak. Felmutatva a tankönyvet, majd elmesélve a világ, attól sokszor független működését. Alkalmasint felvállalva azt is, hogy a szülőkkel is szóba állnak, ha szükséges. Nyilvánvalóan ma is vannak ilyen tanárok. Kell, hogy legyenek, mert különben nem azért nem lenne kivándorlás, mert nincs oka, hanem azért, mert a biorobotképzésből nem kerül ki olyan diák, aki külföldön is esélyes a karrierre. Vagy akár csak egy ösztöndíjra.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az oktatás, illetve az iskola világ a szülőkre is hatással van. Ebből a szempontból igaz az „utca emberének”, a véleménye arról, hogy a jelen PISA-eremények a szülök generációját, a jelen oktatáspolitikát, és az iskola világát egyaránt minősíti. Az utóbbiba besorolva azokat a mozgalmakat is, amelyek ugyan elvileg az iskolai képzés, illetve a gyermekek érdekeit képviselik, de az említett tanáralkalmasság kérdéséhez úgy viszonyulnak, mint az ördögök a komprimált tömjénfüsthöz. Nem egy szülő kétségtelen egyetértésével. Ahogy vannak olyan felnőttek is, akik valami hipotetikus galádságként kezelik az egész, gyermekekkel kapcsolatos problémahalmazt. A HVG által a Facebook-on generált vitában például felbukkannak olyan sztereotípiák, amelyektől a hang is bennszakad. Javasolva például a HVG-nek, hogy „kicsit járjanak utána annak is, hogy miért taníthatatlan az okostelefonokra kötött, érzelmileg visszamaradt, mentálisan leépült és viselkedni nem tudó gyerekek nagy része!!”. Amellyel nagyjából azt is mondhatná a beszóló, hogy az a valamikori diák, aki a pad alatt olvasott, beszélgetett a padtársával, ne adj’ Isten puskázott, inkább mással, mint a tanár szólamaival foglakozott, az érzelmileg visszamaradt, és mentálisan leépült volt. Mert az okostelefon csak egy eszköz. Az ok nem a telefon. Még akkor sem, ha a kormány néhány tagja büszke arra, hogy hülye hozzá.

S persze visszacsengenek az internetről is mindazok a szövegek, amelyeket a különböző politikai oldalak hangoztatnak. A tanárok mellett elvtelenül kiállók, és az egész jelen iskolarendszerben csak ördögöket látók egyaránt. Csalhatatlanul elutasítva minden olyan köztes véleményt, amely nem ördögök versus angyalok csatájának tekinti a helyzetet. Elfeledkezve arról, hogy az iskolás nem egy absztrakció. Ahogy arról is, hogy az „oktatáspolitika” viszont az. A valóságban X.-né találkozik a „kedves szülő” szerepében a társadalmi szolgáltatást megszemélyesítő Z.-nénivel, a tanári kar részéről. S beszélnek a konkrét W. csemetéről, mint iskolásról. Akinek a pillanatnyi helyzetét megméri a PISA. Mint egy akár generációkon át ható oktatási lánc-folyamat „végtermékét”.

Andrew_s