LePISAlt oktatás

Sőt! Nem csak le, hanem körbe is. Körkörösen. Kiverve a biztosítékot most hirtelen: a nemzeti szövegértési, és általában, oktatási eredményhalmaz apróka. Vagy annál is kisebb. Immár számokban is kifejezve, hogy a funkcionális analfabéták országa vagyunk. Azonban ez egyrészt csak egy állomás, másrészt nem a végállomás. Bármilyen magasra is horgad az indulat.

Alkalmasint mindenfele. Az egyik oldal kizárólag az Orbán-kormányt teszi felelőssé, míg a másik, a kormányzati, a felmérés módszertanában, no meg az elődkormányokban látja a problémát. Azonban nehéz lenne, tiszta lelkiismerettel, akár az egyik, akár a másik vélemény kizárólagossága mellett lándzsát törni. Azt ugyanis nehéz lenne őszintén állítani, hogy az Orbán-kormány oktatáspolitikája a remeklés maga. A persely-páter vezette minisztérium által képviselt, és immár második ciklusban érvényesített oktatáspolitika elévülhetetlen érdemeket szerzett a zuhanórepülés demonstrálásában ezen a téren (is). A kétségtelenül régóta lefele csúszó oktatást szinte szabadesésbe sikerült taszítani az utóbbi években. Azonban ehhez maga az oktatási lózungpolitika kevés lett volna, és sohasem jöhetett volna létre, ilyen mértékben, számos terület hallgatólagos, illetve tevőleges támogatása nélkül. A minisztérium közzétehet idióta oktatási terveket, alkothat az oktatást nem igazán támogató háttérrendszert, és a frontvonalba küldhet olyan politikusokat, mint az oktatáspolitika éjszakáját képviselő Hoffmann Rózsát, vagy az önnön butaságára még büszkén fel is néző Czunyinét. A másik serpenyőben mindig is ott lesznek a többiek.

Ott lesznek azok a tanárok, akik mindezt éveken keresztül szolgailag végrehajtják. Akik még sutyiban sem tesznek kísérletet arra, hogy megtanítsák a diákot olvasni, számolni, gondolkodni. Nem a remekbe elcseszett tanterv mentén, hanem az érdeklődést felkeltve, a diák látókörét szélesítve. Tisztelet természetesen a kivételeknek. akik a jelek szerint túl sokan nem lehetnek. Aztán persze ott vannak a tanárokat képviselő ilyen-olyan szervezetek, akik olykor már majdnem sztrájkolnak, vagy esetleg sztrájkolnak is. Olyan hihetetlen agilitással, hogy még a tanárok nagy részét sem képesek megnyerni az ügynek. S természetesen ott vannak a szülők, akikkel igen sokszor igen magas lóról kommunikálnak az előbb említett tanárszervezetek és tanerők. Nem partnert, hanem az önmegvalósítás, és önfényezés zavaró tényezőit látva a szülőkben. Akik természetesen maguk, de a jelenlegi tanárok is, a korábbi oktatáspolitikák „végtermékei”. Alig kevésbé funkcionális analfabéták, és a saját bőrükön is megtapasztalhatták a társadalom tudást elismerő mércéjét. Azt, hogy a bő nyállal elkövetett helyezkedés milyen viszonyban van a szellemi eredményekkel. Úgy általában. A hétköznapokban.

Az Orbáni kultúrharc tehát ráerősített egy folyamatra, de a folyamat nem idén indult. Ezt még a címében az orbáni oktatáspolitikát kritizáló írások egy része is elismeri. S valóban. 2000 körül már látszott, hogy igencsak baj van az oktatáspolitikával. Nem sokkal később már az is látszott, pont az érettségi rendszerrel kapcsolatban, hogy baromi nagy baj van. Egy olyan minősítő rendszerrel is többek között, amely jószerével a vizsgán való megjelenés képességét már elégséges eredménynek tekintette. 2009-ben a felsőoktatásba már bekerült hallgatók esetében külön ki kellett emelni, hogy miként járjanak el azok, akiknek a középiskolai tanulmányai során, de az érettségin sem derült ki az olvasási, szövegértési, számolási képesség-problémájuk. A teljes oktatáspolitika szintjén feledkezve meg édesdeden annak az elemzéséről, hogy miként is jutottak túl a tanulmányaikon az említett képességek zavaraival. Úgy, hogy nem tűnt fel sem a tanároknak, sem a vizsgáztatóknak. De még az érettségin sem okozott észrevehető hátrányt számukra. Hét évvel később rácsodálkozni a kialakult helyzetre kissé anakronisztikusnak tűnik. Holott a 2009-es hivatalos tájékoztató alapja 2005. évi CXXXIX. törvény volt. Így az említett tendencia nem is hét, hanem alsó hangon tíz éve ismert lehetett.

S igen. Az Orbán-kormány hivatalba lépésekor is ismert volt. Valóban nem gátolta volna semmi, hogy megpróbáljon ellene hatni a tendencia erősödésének. Mert aligha lehetne azt állítani, hogy az oktatás ideológiai beszűkülése, az iskolai kontraszelekció fokozódása, az alternatív oktatási lehetőségek kizárása, a nemzetközi felmérésben kapott eredményekre adott álságos válaszok bármit is segítenének. Rontani ellenben sokat rontanak. S mert a jelen érettségizői lesznek a holnap szülőgenerációjának tagjai, a probléma inkább mélyülni fog a közeljövőben. Különösen akkor, ha nem csak a kormány feledkezik bele az egymásra mutogatás nemzeti társasjátékába, hanem azok is, akik tehetnének valamit. A sápítozás helyett.

Andrew_s