2015. március 1., vasárnap

Kemény közmunkát hirdetett a mi Vezérünk

Forrás: Wikipedia
Tudom! Egyre inkább utánlövés- és gumicsont-gyanús ügy lesz Orbán Viktor évértékelőjéhez visszatérni. Holott könnyen lehet, hogy pár év múlva egyfajta mérföld-kőnek fog tetszeni. Holott valójában nem sokat mondott, Inkább csak az ismert lózungokat. Némelyik mégis megérhet egy extra kört. Például a keményen munkálkodás jelszava.

Orbán Viktor ugyebár azt mondta, hogy a „következő éveknek a minden nap keményen dolgozó emberekről kell szólniuk”. S ez egy igen érdekes mondat. Nem is feltétlen azért, mert a kijelentés alapját, rokon-értelmű megfelelőit meg lehet találni a nemzetközi világ média-múltjában. Az önmagában nem jelentene többet, mint a beszédíró tájékozottságát. Ami alapjaiban egy nagyon dicséretes dolog. Buksisimit érdemel. Még akkor is, ha tudjuk: Orbán Viktor nem napszémosként dolgozott. Ha dolgozott egyáltalán keményen az életben bármiért is. A hatalmat leszámítva. Amiért érdemes lehet ezen a kijelentésen elmélázni az sokkal inkább Orbán Viktor kiépített rendszere. Ami viszont már korántsem olyan, amitől az embernek a buksi simogatása jut az eszébe. Ha csak nem péklapáttal. Mert ennek a kijelentésnek igenis van múltja Orbániában.

Eszünkbe juthat például az, hogy 2012-ben Orbán Viktor meghirdette a maga munkaalapú társadalom-vízióját. Ami kapcsán persze eszünkbe juthatott már akkor is, hogy a magyarországi szocializmus kedvenc jelszava volt a munkával megalapozott permanens osztályharc. Permanens szabadságharcban pedig a jelen magya miniszterelnök sem szűkölködik. Akárhányan is szűkölnek a szükségtől mögötte, de leginkább alatta. Az 2012-ben is látszott, hogy az orbániai workfare egy igazi unortodox értelmezése a klasszikusan sem éppen széles körre kitalált workfare eszméjének. Alapja a közmunkás-rétegek, az egzisztenciálisan zsarolható, a megélhetéssel sakkban tartott tömegek „előállítása”. Valamint kölcsönös kijátszása egymás ellen. Egy olyan társadalmi modellben, ahol az állam nem kiegyenlíti az ellentéteket, hanem ráerősít azokra. Egy olyan társadalmi modellben, ahol alamizsnára kényszerített tömegek jelentik azokat az embereket, akik keményen dolgoznak. S olykor megalázkodnak a puszta életben maradásáért.

Mert arra is érdemes emlékezni, hogy az unortodox workfare elvét nemhogy elengedte volna Orbán Viktor, hanem egyre erősebben szorítja magához. Amiben számos hű támogatója is akadt. Leginkább például a belügyminiszter, aki az alapelv meghirdetése után közel egy évvel már szinte nemzetközi mércének ajánlotta a határozatlan idejű közrabszolgaságot. Beleértve azt is, hogy „finom” presszióval, akár kényszerítené is a tömegeket ebbe az irányba. Talán azért, mert Pintér szerint maguktól talán mégsem vonulnának munkatáborokba az emberek. Bármennyi méz van a spárgán, és bármennyire szorít a szükség. Az emberi méltóság megtöréséhez még keményebb rendszerekben is kellettek azok aljadékok, akik végrehajtották az olykor „idegenrendészeti eljárásnak” rehabilitált szállítmányozásokat. Erről persze Pintér konkrétan nem tesz említést, de a történelem ismerete még sokaknak megadatott. Bármennyire is dolgoznak a feledtetésén a Szakály-osztályú meztelen-csigák.

A keményen dolgozó tömegek, tehát az orbáni világképben elsősorban azok a közmunkások, akiket akár nyomást gyakorolva is belekényszerítenek abba a helyzetbe, ahonnan kitörés nincs. Legfeljebb kiegyenesített kaszákkal. Nem azért, mert a magyar emberek semmire kellők és lusták. Hanem azért, mert az éhenhalástól sem feltétlenül megmentő közmunka egy olyan elszegényedési spirált táplál és hajt, ami bővítve termeli újra a szegénységet. Nem véletlen, hogy a szabadulást sokszor és sokan a határok átlépésében sejtik. Nem befele, hanem kifele. Külföldön dolgozva a saját és családjuk megélhetésének biztosításáért. Keményen dolgozva, de nem éhbérérét és szolgáltatások igénybe vételére is elegendő bért kapva. Aki marad, és még nem közmunkás, annak sem okvetlenül jobb. Olyan társadalmi transzferrendszerek közepette, amelyek a szegényeket szegényítik és a gazdagokat gazdagítják, a tömegeknek sokszor csak az önkizsákmányolás marad. Egyre több munka végzése a szinten maradás illúziójáért.

Ami, nem mellesleg egészségileg sem hasznos. De nem is zavaró egy olyan helyzetben, amikor az egészségügy a lerohadás állapotában van. Olyan helyzetet imitálva a szegényeknek, mint a lágerkórház. Aki egyszer komolyabb bajjal bekerül az egyre elcsigázottabban fásuló szakszemélyzet fogaskerekei köz, az nem biztos, hogy nem tepsiben távozik. Nagyjából olyan helyzetet teremtve, hogy az emberek addig számítanak, amíg keményen képesek dolgozni. Ha kell korbáccsal is a közmunkába hajtva. Aztán, amikor már nem tudnak az újgazdag oligarcháknak pénzt hozni, akkor egy formalizmusból még egészségügynek hívott rendszer malmai között eltűnhetnek a színről.

Orbán Viktor ugyebár azt mondta, hogy a „következő éveknek a minden nap keményen dolgozó emberekről kell szólniuk”. Ezt az előzmények ismeretében nyugodtan lehet fenyegetésnek is tekinteni. Mígnem mindjárt a határra kitehető a tábla: „Arbeit macht frei“.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook