2015. március 29., vasárnap

P. Howard 110

A köztudat részévé válni szinte biztosan olyasmi, ami sok betűvető álma. Több is lehet, akinek időlegesen, hatalmi nyomásra sikerül. Kevesek azonban azok, akiknek mondatait úgy idézik, hogy sokszor az eredetét sem ismeri az, aki „menőzik” velük. Az egyik ilyen író, valóban a köz tudatának nagy alakítója volt Rejtő Jenő.

Rejtő Jenő, aki futólag megjárta az idegenlégiót, és ma 110 éve született. S aki egyike volt azoknak, akiket bedarált a második világháborús hadigépezet magyar munkaszolgálata. Mert nem volt elég magyar azoknak, akik nemhogy műveit nem olvasták talán, de esetleg olvasni sem tudtak. Csak lőni. Meg halálba kényszeríteni másokat. Akár irigységből. Irigyelve azt, mert a másiknak tehetségből esetleg több jutott. Vagy akár csak emberségből. Elvégre az, aki emberségből sehol nincs, kínos lehet annak a jelenléte, aki tükörként mutatja vissza saját lelki sivárságát. Írhattam volna barbárságot is. De a valós barbárok korántsem voltak azon a szinten, ahova a magyar munkaszolgálatos „kontingens” összeállítói, majd „kezelőszemélyzete” süllyedni volt képes.

Születésének évfordulóján azonban inkább a műveire érdemes emlékezni Rejtő esetében. Azokra a művekre, amelyek nem egy esetben kacagtatva mutatták be azt az embertelenséget, amely hőseit, szereplőit nem egy esetben egész más színben tünteti fel, mint ahova a hétköznapi sztereotípiák nyomán sorolnánk. Az úri csirkefogók, kikötői csavargók, kártyacsalók nem egy Rejtő-kötetben bukkannak fel a jó ügy harcosaiként. Két pofon közt a gyengét gyámolítva. Miközben nevetünk a hatalmaskodó, de pórul járó őrmesteren, altiszten. Mígnem valahol előbukkan az altisztből is az ember. S talán ez a Rejtő-könyvek egyik zsenialitása. Az a humánum, amivel talán keveset találkozott, de amit legalább megpróbált láttatni. Nem feledkezve meg arról az olvasói igényről sem, hogy a mű végére lelepleződjenek a valós gazemberek, és lakoljanak is meg azért, amit tettek. Olyan fordulatok között, amelynek leírt mondatai generációk alatt égtek be a mindennapokba.

Alighanem azok szóhasználatába is, akik most bőszen zsidóznak, és Rejtő Jenőt lehetőleg kitagadnák az egész múltból. Számos társával együtt. Holott lényegesen egyszerűbb lenne a turulgőzös helyosztók helyett a másikban az embert meglátni. Talán ezért is lenne jó néhány Rejtő-könyvet, a kevésbé mosolygósabbak közül felvenni az iskolai repertoárba. Tudomásul véve, hogy a magyar irodalom rését képezi a Csontbrigád éppen úgy, ahogy Piszok Alfréd történetei, illetve a Menni vagy meghalni.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook