2015. március 12., csütörtök

Márciusi deja vu

A különböző évek márciusai különböző emlékeket hagynak az emberekben. Még akár ugyanarra is másként emlékeznek. A kokárda pártjelvénnyé silányításaként, és a nagy nemzeti össznépi szabadcsapatharc nyitányaként egyaránt emlékezhetnek arra a márciusra, amikor a Fidesz hívei kötelességüknek érezték önmagukat a szügyig kokárdában megkülönböztetni. De most mégis régebbre gondolnék vissza.

Az 1973-as évre is igaz, hogy az akkori rendvédelmi erők, és híveik szinte biztosan másként élték meg március idusát, mint az egyetemi ifjúság azon része, akit alkalmasint gyakorlatilag az országból is kipofoztak akkortájt. Eszemben sincs azzal büszkélkedni, hogy: „én már akkor is...”. Nem bizony. A bölcsőben is ellenállás legendáját meghagyom azoknak, akik kötöznivaló hülyékből toborzott tömegnek nézik a környezetüket. Azért, ha egy, a hatvanas években született akárki azt állítaná, hogy már az 1970-es években antikommunista felvonuló volt márciusban, sürgősen hívjanak orvost. Vagy a regélőnek, vagy önmaguknak. Attól függően, hogy elhiszik-e, amit állít. A magam részéről eszembe sincs túldimenzionálni azokat az éveket. Tekintettel arra, hogy sok szempontból jobban érdekelt abban a korszakomban a farmotoros Ikarusz hátsó ülésén végrehajtott anatómiai gyakorlatok fiziológiai hatásának felmérése, mint a magas politika. Van ez így az ember tizenéves korszakában. Remélem másokkal is. Jót tesz, állítólag, az elfojtások okozta komplexusok ellen. De mielőtt nagyon messzire kalandoznék, maradjunk a konkrét időszaknál.

Tehát 1973. március 15. Ha valaki a neten utána akarna keresni, akkor azt olvashatja, az akkor történtekről, hogy az egyetemi ifjúság egyik nagy, sokáig utolsó nekibuzdulása volt. Olyan, a rendszer elleni, pontosabban a nemzet melletti gyülekezésekkel, amit Budapest belvárosában hosszas megfeszített erőszakkal törtek le. Minden álszerény felvágás nélkül állíthatom: ott voltam. Egy darabig. A felvágás szépséghibája, hogy az általános iskolában nem szerveztek ellenálló sejteket, és így nem az antikommunista ellenállók ifjú tagjaként voltam jelen. Tovább erodálva: nem is önként voltam jelen. Engedtem a szelíd erőszaknak. Annak a szelíd erőszaknak, ami a nyolcadikos osztályfőnöknőm felhívásában nyilvánult meg. Aki szelíden közölte: nem kötelező megjelenni az iskola nevében, de névsort fog olvasni a gyülekezőponton. Ami meg is történt.

Aztán amikor az Astoria sarkán befordultunk a Múzeum felé, akkor már látszott, hogy valami nem stimmel. Egyrészt feltorlódtak a népek, másrészt néhányan már erőteljesen igyekeztek visszafele. Annyira, hogy könnyű volt engedni a káosznak, és hagyni magam elsodródni az osztálytól. Aztán a helyismeretnek, és a nem lezárt átjáró-háznak hála elsodródni hazafele. A jól látható kordonok mentén aztán szép nagy kerülővel, a Lánchídon jutva végül vissza Budára. Epilógusként, egy évvel később, immár középiskolásként meghallgatva aztán a márciusi felhívást egy rendőrbácsítól az iskolában, hogy nagyon nem kötelező részt venni a márciusi ünnepségen, mert kár lenne, ha megismétlődne a korábbi rendszerellenesen antiszocialista, antikommunista, antiakármi. Tulajdonképpen a kötelező részvétel egy év alatt kötelező távolmaradássá vált. Nyilván cseppet sem nevetségesen. Á! Dehogy nem. Főleg így utólag visszagondolva. Így utólag már sokkal inkább a helyzet egyfajta komikuma látszik. Az a fajta görcsölés, amikor a hatalom sertepertéinek fogalma sincs egy csomó mindenről.

S amitől manapság egyfajta deja vu érzésem van a hírek olvastán. Amikor az egyik szerint szolid napidíjért toboroznának hallgatóságot a kormányzati ünnepségekre. A másik hírözön pedig az iskolások kötelezőnek hitt, de a hatalom szerint nem is kötelező, csak ajánlott, vagy nem ajánlott, de elvárt, vagy már senki sem tudja milyen fedő-sztori szerinti ünnepségi részvételéről szól. Az özön egyik hulláma szerint a Váci Madách Imre Gimnázium tantestülete visszautasította a KLIK biodíszlet-toborzó akcióját. Ami a KLIK szerint nem is úgy volt. A CÖF-aktivistákkal megtámogatott Jövő Generációja Egyesületi vezetőségnek öntituláltak pedig Pécsről kicsit befenyítették a váciakat. Mert azért szeretném remélni, hogy inkább a nevekkel való visszaélés esete forog fenn. Ha ugyanis az aláírók valódiak és a leírtakat komolyan gondolják, akkor nagy baj van. Ezt írják ugyanis: „minden erőnkkel azon leszünk, hogy az iskola diákjai ne nyerjenek felvételt egy felsőoktatási intézménybe sem amennyiben szót fogadnak a tantestület utasításának és távol maradnak a Budapestre meghirdetett ünnepségsorozattól”.

S most hagyjuk kicsit figyelmen kívül az említett egyesület „minden erejének” nagyságát. A szemlélet az, ami egyszerre nevetséges és végtelemül szomorú. Ugyanazért. Ha ugyanis valami a diákság számára garantáltan utálatossá, a kötelező olvasmányok népszerűségi indexére zülleszti le az ünnepségeket, akkor ez nem más, mint ez az erőszakosan erőszakolt, burkoltan fenyegető jelenléti kötelezettség. Gyanítom, hogy az ilyen ötletek megfogalmazóinak környezetében is jobb lenne a doki telefonszámát kézközelbe készíteni. Mielőtt nem kezdenek habzó szájjal ámokot futni. Kardlappal és lóháton.Már akkor, ha a fenti netes bejelentés nem kamu és nem provokáció. Az csak a közhangulatot jelzi, hogy akár igaznak is tekinthetnénk azt, ami állítólag csak média-hack, és alig lepődnénk meg.

Andrew_s

1 megjegyzés:

  1. Az állítólag nem is létező egyesület állítólag nem is létező vezetője cáfolt: http://www.klubradio.hu/data/files/egresbela_bolgarbol.mp3
    Igazi kétfenekű módon, ugyanis a lakcímével való visszaélés miatt nem tesz feljelentést. Állítólag azért, mert a netről úgysem lehet leszedni (amiben különben igaza van).
    Most tehát, hogy ciki ez a szöveg: cáfol.
    Ha a haverok pozíciót kapnak? Akkor jöhet a következő lemez: "látod Viki-bátyám, hogy kiálltam melletted" . S lehet a nem létező egyesület nevében is egy kis alamizsnát kérni.

    VálaszTörlés

Comments on Facebook