2017. július 4., kedd

Demagógisztáni napló: polgár(h)idegháború

Pár napja pörög a kommunikáció a legújabb kampányplakátok körül. Azok körül, amelyek immár a mindennapi sorosozás jegyében születtek. Ezekre a kék plakátokra a járókelők jelentős része szelektíven már régen vak. Miközben Orbán hívei révült mosollyal csettinthetnek. Néhányan meg háborognak. Alkalmasint joggal, de látványos eredmény nélkül.

Egyébként, személy szerint eléggé kíváncsi lennék Orbán hithű tapsoncainak a reakciójára egy olyan plakát láttán, amin az szerepelne: „Ne hagyjuk, hogy Orbán röhögjön a markába utoljára!” Holott egy ilyen plakát, pontosabban annak sejtetése, hogy Orbán röhög a markába, valószínűleg jobban leírná a kialakult helyzetet. S nem csak azért, mert a plakátok készítése elég jó üzlet lehet annak, aki hajlandó megcsinálni, és kihelyezni egy-egy ilyen szellemi végterméket. Azért azonban mindenképpen jól mulathat az ország adófizetőinek a kárára, hogy a kialakult kommunikációs offenzíva jól mutatja: a Fidesz stratégiája visszaigazolódni látszik. Az a stratégia, hogy nagy ívben tojnak a társadalom egészére. Kiszúrják a seggfejek szemét néhány üveggyönggyel, egymásnak ugrasztják az embereket, és eközben a saját híveiket átvitték az árkon. Meg a bokron is. De az utóbbit már nem veszik észre. Valójában az a néhány millió szavazó biztos szavazat hajtja a motort. Valamint az, hogy ezeket a szavazatokat be is biztosítsák maguknak. Ebből a szempontból a Soros-plakátok valójában legfeljebb egy mérföldkövet képeznek az út mentén. Esetleg az emberi moralitás egy sírhantját. De alig valószínű, hogy ez utóbbi érdekelné a Fidesz kommunikációs gépezetének szorgos szénlapátolóit. Hagyjuk is őket lapátolni a szenet.

Inkább folyamatában pislantsunk rá a fősodornak tűnő kommunikációs áramlatra. Visszatekintve arra a korszakra, amikor a Fidesz második kormánya felállt. Akkortájt láthatóan megindult, majd 2012-re kifejezetté vált egy nagyon jelentős kommunikációs stratégia. Az, hogy Orbán először csak kicsit, majd egyre inkább kezdett nagyon drasztikus kiszólásokkal élni. Ellenséget keresve, szalonzsidózva, vagy „csak úgy”. Először gondosan vigyázva arra, hogy mindig legyen egy féligazság abban, amit mond, és mindig legyen egy biztos visszavonulást ígérő félmondat a beszédeiben. Ezzel elérve azt, hogy a rá, pontosabban a Fideszre szavazók könnyebben meggyőzzék magukat: jól szavaztak, amikor rá szavaztak. Ezt követően már mondhatott egyre vadabbakat, mert a többség, immár puszta „önvédelemből” is meggyőzte magát, hogy a vezérnek biztos igaza van. Mert ellenkező esetben legalább saját magának be kellett volna vallania, hogy hülye volt, amikor a Fideszre szavazott. Néhányan megtették, és le is morzsolódtak. De nem lévén egy érdemi jobboldali alternatíva, ők inkább otthon maradnak a szavazásokkor. Velük tehát valójában úgy veszít szavazót a kormánypárt, hogy az ellenzék sem nyer szavazatot.

Az önigazolást választó rétegek aztán eljutottak ahhoz a ponthoz, hogy Orbán legvadabb baromságait is hajlandóak voltak, a még elviselhető szintre redukálva, megmagyarázni maguknak. Eközben folyamatosan elszakadtak a realitásoktól éppen úgy, mint a társadalom valós többségétől. Egyre inkább egy zárt kasztot alkotva. Az orbánhívők zárt kasztját. Akik egy idő után már csak azért is egyre hangosabban tapsolnak Orbánnak, mert nincs valós választási lehetőségük. Elvi van, de racionális nincs. Olyan nincs, ami arcvesztés nélkül tehetné lehetővé a visszakozást. S ettől a ponttól önerősítővé, és egymás előtt is Orbán messiás voltát bizonygatóvá válik a folyamat. Annyira, hogy Orbánnak mára már ellenpontoznia sem kell a kiszólásait. Valójában végig sem kell gondolnia. Egyházának hívei már nem igényelnek racionalitást. Ha pedig véletlenül találkoznak a valósággal, akkor átmennek az út túloldalára.

Sajátos módon a társadalom is érthetően marad közömbös. A többség, jórészt egyfajta napi túlélési stratégiaként szelektíven vakká és süketté vált. Legfeljebb fáradtan legyint a legújabb húzások, az aznapra rendelt nagy lopások, plakátok és hasonlók láttán. Ebből a szempontból a sok kicsi, egyenként igencsak fékezett habzású, és hatásfokú  tüntetéske csak fokozta ezt a hatást. Jól láthatóan elérve azt, hogy a legnyilvánvalóbb szemétségek, a nyílt hazaárulás határait súroló jelenségek, megnyilvánulások is csak egy fásult legyintést érnek sokaknak. Értelmét adva annak, hogy Orbán csapata miért élt a sok kicsi provokáció eszközével. A híveiket egyre jobban zárt egyletté kovácsolta. Miközben az ellenzőket kifárasztotta.

A kampányhoz közelebb kerülve jól láthatóan igyekszik még jobban leszakítani a híveket a társadalomról. Elérve azt, hogy meg legyen az a minimális szavazatszám, amivel meg lesz a parlamenti többség. Őket ellenzéki oldalról gyakorlatilag lehetetlenné vált megszólítani. Ülnek a kormánypropaganda biztosította fekete lyukban, és még tapsikálnak is hozzá. Az egyre fásultabbá tett többséget is elég nehéz kimozdítani az apátiából. Ha pedig, valami különleges csoda folytán, mégis sikerülne ezt megtennie az ellenzéknek, és Orbánt sikerülne leváltani? Akkor valószínűleg ott lesz a hívek suttyóosztályú rétege, akik majd megint hidakat zárnak le, köztereket hugyoznak össze, ha a vezér majd azt kéri tőlük, hogy mozduljanak.

Az ország valószínűleg a sok éve folyó hideg polgárháború új fordulójába vágott bele az új kampánnyal. A Soros-plakátok ebből a szempontból nem többek a híveket kondicionáló segédeszközöknél. De legalább rohadt drágák is valószínűleg. Szinte biztosan többe kerülve, egy iskolás ebédjénél. Mely utóbbira Orbán valószínűleg éppen úgy tesz rá, mint a híveire. Mármint nem a szólamok, hanem a valóság szintjén.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook