2015. augusztus 18., kedd

Az ismeretlen harmonikás

Amikor még kissrác voltam... No igen, Olyan is volt. Amikor a különböző családi csatornákon csörgedező fillérekkel az ember zsenge gyermeke betévedt közeli presszóba. Egy sütiért, S közben látta a letakart zongorát. Amit késő délután „lelepleztek”, és záróráig a „zenés felár” zenei oldalát szolgáltatták általa.

Mára a környék által, de talán hivatalosan is „Műegyetem” presszónak hívott vendéglátó-ipari egység mára csak emlék. Zongorástól, és süteményestől. Ahogy mára valószínűleg az ilyen helyek többsége csak emlék. A korosztályok kihalásával egyre inkább fakuló emlék. Miközben az egykor zenét szolgáltató emberek mégsem csak az emlékek részei. Sokan közülük köztünk, mellettünk fordulnak elő. Azok is, akik nem a koncerttermek irányába váltottak jegyet, amikor az egykori kis presszók, zenés éttermek, olcsó, a diákságnak is megfizethető bárocskák bezártak. Nem egyszerre, és talán nem is látványosan. Inkább csak, valahogy, kifakultak a valóságból. Legtöbbjüket el is feledtük. S azok is ritkán jutnak eszünkbe, amelyekre emlékszünk. Holott talán nem ártana, ha olykor megállnánk a nagy rohanásban. Talán nem ártana valahol leülni és a zongoristát, a harmonikást hallgatni.

Mi tagadás az utóbbiak egyike juttatta eszembe azt a bizonyos presszót is a zongorával. Ma a Déli pályaudvar környékén. Mint mostanában többször is. Mert, amíg szét nem bombázták, a „Moszkván” is zenélt. Csak úgy. Semmit sem kérve, de mindent elfogadva. Ételt, és pénzt egyaránt. Mintegy általános képviselőjeként azoknak, akik annak idején a vendéglátóiparban szórakoztatták a nagyérdeműt, de a szőnyeget az utolsó bojtig kihúzták alóluk. Mert mi máshoz is kezdjen az, aki évtizedekig a „kisközönségnek” zenélt? Ahhoz ért, azt tudja csinálni, és azt tudja jól csinálni. Kiül, és zenél. Akkor, amikor valami eseti alaklomra nem kérik fel, de a gyógyszert, villanyt, vagy akár csak a mécsest, de fizetni kell. Az, aki a harmonikával tudja szolgálni a járókelőket, azzal szolgálja. A szolgáltatási díj megállapítását pedig azokra bízza, akik hallgatják. Olykor pedig beszélgetve azokkal, akik bedobják a kihelyezett becsületkasszába az utcai, egyszemélyes koncert árát.

Becsület. Talán az ember azon dolgainak egyike, amit még meg tud őrizni. A tartással, az önérzettel. Akkor is, amikor más helyet szégyelli valaki, hogy ott ül az utcán egy harmonikával. Nem azt, hogy zenél. Hiszen ahhoz ért, azt csinálta mindig, és azt szereti csinálni. A helyzetért, hogy évtizedes közszórakoztatás után a karrier csúcsaként egy sámlin gubbaszt, és harmonikázik a villamosra, buszra váróknak. Élelemért, pénzért. Mert a gyógyszert, a villanyt, vagy akár csak a mécsest, meg kell fizetni. Vagy pénzzel, vagy gerinccel, tartással. Hiszen az ingyenes ellátás sem ingyenes. Kérni kell. S lehet azt mondani, hogy kérni nem szégyen. De vajon tényleg nem? Sohasem? De ha nem is. Dicsőségnek sosem dicsőség. Akkor pedig pláne nem, ha valaki tudja: végigdolgozta az évtizedeket. Mert csak ahhoz értett.

Köszönet nélkül is téve azt, amihez ért, értett, érted. Kis pénzért, s néha élelemért.

Az ismeretlen harmonikásnak ezen a helyen is köszönet.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook