Demagógisztáni napló: Új kenyér, régi-új szemetek

Forrás: Nyugat.hu

Az augusztus 20.-i ünnepnap akár arra is jó alkalom lenne, hogy ténylegesen megemlékezzenek a népek az államalapításról. Mármint a magyar államiságról és Szent Istvánról. A nemzet egységét szimbolizáló tényről, és az azt megalapozó királyról. Habár ez utóbbi kapcsán Boross Péter igazán ütős előjátékot adott elő.  Gyakorlatilag Szent István intelmeiből levezetve „Trianont” is. De a 2015. augusztus 20. nem csak erről lesz emlékezetes.

Nem nemzetileg, mert a Nemzeti Emlékezet, így nagybetűvel, úgyis azt fogja beleíratni a történelemkönyvekbe, amit jónak tart. Amitől a NER nagyobbnak és erősebbnek fog látszani. Amitől Orbánia, legalább a szólamok szintjén, jobban teljesít. Mert a történelemkönyveket nem a valós emlékezettel bírók írják. Legfeljebb egyfajta kettős emlékezet alakul ki. Ismert jelenség. A mai ötvenesek simán emlékezhetnek az „erről ne beszél az iskolában” mottóval bíró intelmekre. S arra, hogy ez általában a valóság és a szocreál szürreál közti szakadék feletti pallóra vezető kapu kulcsa volt. Egy nemzedék tudta egyszerre kezelni egyes közterek kettős nevezéktanát. Megtanulva, hogy ami a nagyinak „Oktogon”, a térképen „November 7. tér”. Aztán az utóbbi is elmúlt. Ahogy valószínűleg a NER is elmúlik, mert történelmileg ez a diktatúrák sorsa. Kezdetben akár a nagy társadalmi hatékonyság látszatával is bírhatnak. Néha birodalmakat is létrehoznak. Krízishelyzetekben akár a vágyott „rend” képviselőivé is válhatnak. Hosszú távon azonban bukásra vannak ítélve. Ez akkor is igaz, ha egy-egy nemzedék számára akár az örökkévalót is jelképezhetik. Nem feledve persze, hogy a diktatúrák vezető rétegeinek az egy-két nemzedékes uralom is bőven elég lehet a szabad rablás jegyében, és a tömeg manipulációjának égisze alatt. A diktatúrák áldozatainak pedig szintén édes mindegy. A diktátor felkoncolása sem adja vissza az elrabolt javakat, és kelti életre az elhaltakat.

Ja, hogy augusztus 20? Igen, onnan indultam. Boross Péter. Az egykori címzetes megbízatása nyomán milliósnál nagyobb jövedelmet húzó nemzeti féleszű. Hát igen. Akinek mindenről a nyalás jut az eszébe, annak kell az aktuális, most éppen nemzeti farpofa. Attól sem zavartatva magát, hogy Szent Istvánnak, az idegenekre vonatkozó intelmeiből aligha következett az I. világháború. Ahogy aligha következett a józsefvárosi pofozkodás sem. Mert a 2015. augusztus 20. arról is emlékezetes lesz. Arról, hogy egy csoportot, amelynek tagjai az említett intelmeket gondolták emlékezetbe idézni, kicsit elhajtani próbáltak a megemlékezésről. A Kocsis Máté vezette kerületben. Ott, ahol a játszótéren játszó idegen gyerek maga a felforgató terrorista. S ahol tényleg lelepleződött kicsit a rendszer arca. Mely lelepleződés egy folyamat láncszeme csupán. Mert a hatalom informális kapcsolata a felnövekvő közterroristákkal korábban sem volt újdonság. Már két éve is belefért az SA-t idéző formáció, igaz, csak hallgatólagos, hatalmi támogatása. Jelezve azt az utat, ami a tömegek informális megfélemlítésén keresztül vezethet a hatalom látszat-stabilizálásához. Amikor tehát Kocsis Máté, saját bevallása szerint nem tudja, hogy kivel védeti a saját fényezésére összerántott rendezvényt, akkor alkalmatlanná vált bármire, ami hatalom gyakorlással kapcsolatos egy demokráciában. Mert egy autoriter hatalomgyakorlás az más. Akkor egy idióta is lehet király. Egy demokráciában viszont, ha tényleg nem tudta a polgármester, hogy kik védik a szabad véleményektől a hallgatóságot, és akkor az ostobasága miatt alkalmatlan. Ha azonban pontosan tudta a véderő mibenlétét, csak később, a nyilvánosság számára, megtagadta, akkor azért alkalmatlan.

Egy demokráciában egy ököljogot hirdető tömeg nem kaphat(na) hatalmi szerepet. De, mint emlékezhetünk rá, a hasonló jelenségek korántsem újak a Fidesz háza táján. Szó szerint, mert annak idején a párt székházának a védelmében is felléptek érdekes elemek. Gyilkosságért elítélt kopasz, és savazó öreg egyaránt. Olyanok, akikről akkor is az volt a hivatalos kommunikáció: nem hívták őket, nem tudtak róluk. Kocsis Máté számára az egyfajta jelmezes főpróba is lehetett. 2013. márciusában ugyani a Fidesz kommunikációs igazgatójaként, és aligha nulla kapcsolatokkal a Fradiban tisztséget viselő Kubatovval aligha lehetett számára ismeretlen erőtér az, amit a sportegylet környékére verbuvált „biztonságiak” jelentettek. Még akkor is, ha Sz. Ferenc is igyekezett a „magányos verőember” képét erősíteni annak idején. Mégis, a recept visszaköszön. Senki által nem ismert, kigyúrt verőemberek jelennek meg, a rendőrség sem lép fel ellenük, és intézkednek. Baj, bukta esetén pedig olyanokká válnak, akiket senki sem hívott. 2013. március. 2015. augusztus. Érdemes talán a mérföldköveket jegyezni. Azon az úton, ahol a kocsismátékat viszik a hatalom felé gyaloghintón a hatalom izomagyú rabszolgái. Eltaposva mindenkit. Az ellenzéken, a menekülteken gyakorolva.

Alkalmasint a menekültek. Szent István az idegenek megbecsüléséről beszélt. Jézus tanításai között sem igazán található olyan, hogy „gyűlölködjetek az én emlékezetemre”. Az idei, csapadékkal beköszönő augusztus 20. a hivatalos humánum névjegyének körberajzolására is alkalmas. Látszólag mindenkinek megfelelő megoldásként tranzitzónákat alakítottak ki a pályaudvarokon. Szépen, ráccsal. A Nyugati pályaudvaron járva azt láttam, hogy a menekültek, érthető módon, a folyosókra húzódtak be. A rácsos terület egy része ugyanis jól láthatóan eső által áztatott járdafelületnek tűnt. Ha tényleg úgy jelölték ki ezeket a területeket, hogy nem jelentenek védelmet még az eső elől sem, akkor a kijelölőknek kellene demonstratív jelenlétükkel tüntetni a megfelelőségük mellett. Javasolni lehetne kiheveredésüket egy pokrócra. Addig, míg a pokróc meg nem szárad alattuk. Egyébként a kisebb-nagyobb csoportokban, az eső elől a fedett folyosókra húzódó emberek közelében nem láttam nyomát késelésnek, és nem hallottam a hangoskodásukat sem. Valamint a várost annyira féltő szellemi izompacsirták megénekelte szeméthegyeknek sem láttam a nyomát. Ellentétben a tűzijátékra népvándorló ünnepi hordák csapásaival. Miközben a metrón korántsem tűnt néhány csoport hallgatagnak, és pofozkodásról a hatalom is gondoskodik, az említett csapások mentén bőségesnek tűnt a hulladéktermés. Ezt a kulturális „fölényt” nem féltem menekültektől. Akik körül lényegesen kevesebb szemetet látni, mint a város számos pontján. A politikusok belső szeméthegyeiről nem is beszélve.

Andrew_s