2015. augusztus 13., csütörtök

Gyermekrajzos orbanizmusteszt

A gyermekek, általában, szeretnek rajzolni. Egész egyszerűen azért, mert ez egy olyan önkifejezési forma, amely nem igényel olyan, nem egy esetben gátló tényezőként jelentkező eszközparkot, mint a beszélt nyelv fogalmi készletének helyes és félreértésektől mentes használata. Nem véletlen, hogy idegen földön még a felnőttek is rajzolva, mutogatva kommunikálnak. Ahogy tudnak, eszköz híján a levegőbe „rajzolva”, vagy pálcával a porba, homokba.

Ezért tűnik furcsának, ha olyan hír éri utol az embert, ami meggátolná a gyermekek rajztevékenységét. Még akkor is, ha történetesen az aszfaltra rajzolnak. Ezzel ugyanis kétségtelenül egy alapvető kommunikációs lehetőségtől fosztják meg a gyermeket. Olyan lehetőségtől, amelynek felhasználása a terápiás, vagy akár a pedagógiai munkában nagyon régóta ismert. Például Nagy László már 1905-ben könyvet jelentetett meg “Fejezetek a gyermekrajzok lélektanából” címmel. De még a közelmúltban is könyvek, szakdolgozatok tárgyát képezte. Elég, ha olyan könyvekre gondolunk, mint „A gyermekrajzok fejlődéslélektana” (Feuer Mária, 2000) vagy az „Amiről a gyermekrajzok beszélnek” (Vályi Zsuzsa, 2013). Természetesen az említett esetekben a rajzokon van a hangsúly, és aligha az elkészítésükhöz használt eszközökön. Ahogy a teljes ókori kultúrát sem dobjuk ki azon az alapon, hogy nem számítógéppel szerkesztetten nyomtatták, hanem agyagtáblába karcolták az írásjegyeket. Bár, néhányak fejében igény talán lenne a kulturális hagyaték kidobására is.

A gyermekrajzokra visszatérve valami hasonló igény jelentkezhetett akkor, amikor a menekült, és sokszorosan traumatizált gyermekek esetében gondolták megtiltani az említett, a beszélt nyelvtől független kommunikációs formát. Azon az alapon, hogy a háborús övezetekből érkezett gyermekek az aszfaltra rajzoltak. Még tiszta szerencse, hogy a gyermekkoromban nem a jelen hatalom stupid idiótái voltak megmondó-emberi pozícióban. Így tág tere volt az aszfaltrajz-versenyeknek. Habár, mint azt a Helsinki Bizottság is hivatkozta a Budapesti Rendészeti Igazgatóságnak (BRI) tulajdonítható tiltásra reagálva: ma is rendeznek ilyeneket. Holott alig valószínű, hogy a környezeti ártalom az egyik esetben nulla, míg a másik esetben hatalmas lenne. Mármint a rajzolásra használt kréta, vagy akár csak téglapor esetében. Mert a mondanivaló szempontjából lehet különbség abban, hogy valaki tarka lepkét, vagy bombázót rajzol. Gyermekként. Az aszfaltra. Az utóbbi üzenete sokkal, nagyságrendekkel komorabb, szomorúbb. A bombázó, az erőszak, az otthon elvesztésének fájdalma, az idegen hatalom packázásának lelket felőrlő „élménye” lerajzolva talán még azokban is empátiát ébreszthet, akik különben nem a menekültek feltétlen kedvelői. Ráadásul az aszfalton hagyott rajz még akkor is ott marad, amikor a gyermeket már „továbbították” a következő megőrző-helyre.

S talán éppen ez a baja a hatalomnak ezekkel a rajzokkal. A papírra készült rajzokkal ellentétben ezeket a gyermeki üzeneteket nem lehet összegyűrni, kidobni és elfelejteni. Ezek az első esőig ott maradnak. A gyermeknek segítve a traumák feldolgozásában, és még a helyükre bakanccsal dobbanóknak is üzenve. Márpedig nehéz lehet a szenvtelen végrehajtó, a sötét ruhában és sötét lélekkel üvöltő csorda-barom lelkületét megőrizni a gyermeket ért keserűség láttán. Talán azért, mert a gyermek iránti különös figyelem, néhány fasisztoid mutánstól eltekintve, bele van égve a kromoszómákba. Nem véletlen, hogy az erőszakolók közt is külön állatfajként kezelik a pedofil kéjgyilkost. Ugyanakkor a menekülteket démonizáló hatalom nem engedhet meg olyan lazaságot, hogy a végén még az együttérzés győzedelmeskedjen az ellenség-kép kereséssel szemben. Mert nyilvánvaló: a gyermeket ért trauma a szüleinek is az. A gyermeket ért bántalom kiváltotta empátia óhatatlanul a szüleire is kisugárzik.

A maradandó gyermekrajzok ellen hirdetett küzdelem tehát valószínűleg több forrásból feketéllik elő. Az egyik tetten érhető szándék kétségtelenül a traumás sokk csökkentése elleni fellépés. Talán abból kiindulva, hogy a vegzált, a bántalmát magába temető ember személyisége könnyebben megtörhető, és az ilyen ember kiszolgáltatott. Márpedig az egyenes gerincű, felemelt fejű ember minden diktatúra legnagyobb ellensége. Különösen akkor, ha a hatalom a saját erejének demonstrációs eszközeként bánik az illetőkkel. Nem véletlen, hogy a különböző elkülönítő-táborokban a diktatúrák mindig üldözték az önkifejezés, a feszültségoldás eszközeit. A másik nem kevésbé jelentős ok lehet az, amit már érintettem. Az, hogy a homogén ellenségképet ne törje meg a hallgatva eltűrt gyűlöletet megtörő spontán szimpátia ébredése. Mely utóbbit, az empátia felkeltését még a papírra készült rajzok is szolgálhatnák. Például az, ha a papírra, és nem aszfaltra, készült rajzokból készült faliújságokat helyeznének el.

Mely faliújságok elhelyezésének kísérlete mindenképpen leleplező lehet. Sikeres kihelyezése a gyermekek által átélteket leplezné le. Betiltása a pedig a fasizmus felé menetelő hatalmat.

Andrew_s

2 megjegyzés:

  1. "Betiltása a pedig a fasizmus felé menetelő hatalmat."

    Szerencsétlen üldözési mániások... :D

    VálaszTörlés
  2. Betiltása a pedig a fasizmus felé menetelő hatalmat!

    VálaszTörlés

Comments on Facebook