2012. április 9., hétfő

Kereszténységvita Húsvétra


Orbán Viktor Húsvéti interjújának beharangozója
A híreket és történéseket nézve lehet, hogy még visszasírjuk azokat a napokat, amikor Schmitt Pál doktorija vitte el a politikai kommunikációval kapcsolatos híreket. A Jobbik médiahekje bevezette Húsvét legalább is erre enged következtetni. Mert megszólalt a miniszterelnök, és persze megszólalt az ellenzéke is. Sajátos módon a miniszterelnöki megszólalásnak köze sem volt a parlamentben felelevenített tiszaeszlári perrel kapcsolatos vérvádakhoz. Elítélőileg nem. Viszont elegendőnek bizonyult a megszólalás ahhoz, hogy ismét felkorbácsolja vallási állásfoglalások körül a kedélyeket.

Természetesen, és mondhatnánk megnyugtatóan, Orbán Viktor nem erősítette meg azt, hogy az antiszemitizmusnak helye lenne a napi politikában. Bár egy pártszintű elhatárolódás Baráth Zsolt beszédétől talán még jobb lett volna. De mert pártjának képviselői ott helyben igyekeztek helyére tenni a Jobbik képviselőjének kirekesztő szövegét, talán nem is baj, hogy nem emelte a kormányzati kommunikáció szintjére az egész vérvádas médiakupacot. Mindamellett erősen kérdésessé teheti a valós elhatárolódást akkor, amikor Húsvét ünnepét megelőző napokban egy ismerten és vállaltan vallási elkötelezettségű folyóiratnak adott, a kereszténységet gyakorlatilag egyedüliként elfogadhatónak tekintő interjút. Mely nyilván nem azt jelenti, hogy egy miniszterelnöknek ne lenne joga ahhoz a lelkiismereti szabadsághoz, mely mindenkit megillet. Azonban az is kétségtelen, hogy Orbán Viktor nem csak magánemberként jelenik meg a médiában, hanem egy ország politikai képviselőjeként. Ez pedig felértékeli a tévedések, csúsztatások szerepét. Azokat a félreszólásokat, melyek egy kocsmai beszélgetésben valóban elintézhetők egy sallerrel, és nem egy esetben kokit is érdemelnének.

Még akkor is, ha nyilvánvalóan a szerkesztő felelőssége is, ha a nyomtatásban megjelent interjú olyan részletét teszi közszemlére az interneten, mely csúsztatásokat, pongyolaságokat, vagy akár a tévedés határát súroló, megállapításokat tartalmaz. Akkor is, ha a saját személyes vallási meggyőződését hájjal is kenegeti esetleg, hogy kormányzati erőcentrumból kap megerősítést. Már akkor, ha a elvonatkoztatunk attól az „apróságtól”, hogy a kereszténység éppen a belső meghatározottságot, a lélekkel való Istenhez fordulást, a másik ember iránti feltétlen elfogadási készséget, és nem utolsó sorban a politikától való egyfajta elfordulást hirdeti. Ehhez elegendő Jézusnak és apostolainak a tanításait olvasgatni. Ám természetesen, valakinek, akinek elég baja van a saját népvezéri elképzeléseivel való hadakozással, miként is írhatnánk elő, hogy talán nem árt némi tudással is felvérteződnie valamiről, amire hivatkozik. De azt is tudjuk, hogy a történelem gyorsan rácáfolt például arra, hogy Jézus nem a földi királyság megszerzését tette céljául. S ez megint csak azt jelzi, hogy az, aki akár egy földrész ideológiai mintaszónokának hiszi magát, ne törődjön olyan apróságokkal, mint vallástörténet. Hiszen Európa emlékszik arra a korszakra, amikor a kereszténység kizárólagos államvallásként igenis a földi hatalom eszköze volt. Földtörténeti távlatokban szinte pillanatokkal ezelőtt. De az emberi történelemben sem olyan régen, hogy akár a történelemkönyvekbe ne kapna súlypontos helyet az egyház földi hatalmának igazolása. Mert elegendő azokra az uralkodóra gondolni, akik meg akarták törni ezt. Ha valakinek kételye lenne eziránt olvasson utána a kanosszajárásnak. S nem véletlenül vált az önmegalázó bocsánatkérés szinonímájává.

Amikor tehát valaki az európai keresztény gyökerekről beszél, akkor néha felmerülhet a kérdés, hogy melyik kereszténységre gondol. Arra, amelyik a szegények felkarolását, a gyengék megsegítését, vagy arra, amely a hatalom és vagyon koncentrációját képviseli. Mert földrészünk mindkettőnek helyet adott a történelem során. Ennek nem-ismerete, vagy az erről való szelektív „elfeledkezés” egy meglehetősen féloldalas történelemszemléletet sejtet. Hasonlót ahhoz a káoszhoz, ami a nemzetiségi vagy a vallásalapú szegregáció kapcsán tapasztalható. Ez a történelemszemlélet persze lehet elfogadható egy magánbeszélgetésben az említett kocsmában, és szó nincs arról, hogy a miniszterelnök egyedül lenne ezzel. S éppen ez értékeli fel a megszólalás és közlés felelősségét. Az említett parlamenti előzmények fényében pedig különösen felértékeli. 

Mert lehet ugyan Robert Schuman-ra hivatkozni, aki valóban keresztény Európát álmodott, de érdemes lenne ilyenkor hozzátenni pár további tudnivalót is. Az egyik, hogy az említett politikus akkor harcolt a nácizmus ellen, amikor ez korántsem volt a politikai előmenetel előfeltétele. Amit az is bizonyít, hogy ennek következtében megjárta Dachau-t (http://en.wikipedia.org/wiki/Robert_Schuman). A másik, hogy Robert Schuman kereszténydemokrata talajon álló politikus volt. Így érthető a személyes elfogultsága is akár a kereszténység irányában, de az is valószínű, hogy számára ez nem a másokat kirekesztő centrális politikáról szólt. Miközben az ő munkássága és a jelen közt eltelt évtizedekről sem árt nem megfeledkezni. S arról sem, hogy az elfogultság nem jelent tévedhetetlenséget. Mely hatalmi tévedhetetlenség hirdetése sokkal inkább az egyeduralkodó hatalmak, a diktatúrák sajátja, és éppen a kereszténység helyezte papságát ebbe a pozícióba. Ami azt is jelenthetné, hogy a kereszténység akár a szabad véleménynyilvánítás elleni fellépésre is feljogosítva érezhetné magát.

Amire szintén volt példa a történelem során. Elegendő az eretneküldözésekre vagy a tudományfejlődés elleni fellépésekre gondolni. Amikor tehát valaki keresztény gyökerekről beszél, akkor azt sem ártana tisztázni, vagy egyértelművé tennie, hogy e tekintetben mire gondol. Mert kár lenne, ha olyan kép alakulna ki, hogy a miniszterelnök által sokat emlegetett „centrális erőtér” vezetőjének tévedhetetlenségét, az ellenvéleménynek a vallás pörölyével való szétzúzási szándékát gondolhatnánk a kijelentés mögé. Miközben minden más nézettel szemben intoleranciát hirdet esetleg, ami az új alaptörvény bevezetőjével kapcsolatos vitákat juttathatja eszünkbe. A keresztény alapokat, majd a lakosság megosztását hívőkre és hitetlenekre egy szövegblokkban emlegetni ebből a szempontból nem szerencsés. Enyhén szólva nem szerencsés. Óhatatlanul arra utal ugyanis, hogy aki keresztény, és ezt fennen hirdeti, azt kebelére öleli a hatalom, míg mindenki mást eltaszít. Holott a hit még csak nem is feltétlenül vallási kategória

Márpedig amikor már a diákság megosztása is napirendre kerül a szülők hite alapján , akkor nehéz ezektől a gondolatoktól szabadulni egy vallási ünnep közeledtével adott miniszterelnöki interjú kapcsán. A kötelező hittan, illetve az az álválasztás, ami az egyház kezébe helyezett erkölcstant nyújtja alternatívaként végső soron ugyanis a diákság szintjére leszállított hitalapú szegregációt jelenti. Oktatáspolitikai segédlettel nevelve az idegenek, másként gondolkodók elutasítására. Ami akár a családok szintjén is megnyilvánulhat, ha egy adott vallás családkoncepcióját ismeri el a hatalom, vagy annak gyámolított szervezete, egyedüliként. Így érthető, hogy az ellenzék egyik markáns képviselője szinte azonnal reagált az említett interjúra, és sok pontját elutasítón reagált. Amely reakcióra, természetesen, szinte azonnal megjelent a kormányzó FIDESZ szóvivőjének válasza. Ez azonban kicsit kapkodónak tűnik. Selmeczi Gabriella ugyanis Gyurcsány Ferencet teszi meg ünneprontónak a DK reakciójának időzítésével. Miközben az Új Ember honlapján az olvasható, hogy „Ünnepi beszélgetés Orbán Viktor miniszterelnökkel”. Márpedig a miniszterelnöki interjú időzítéséről és annak pongyolaságairól, tévedéseiről aligha az ellenzék tehet.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook