Előszobai örömök.

forrás: http://mazemasters.org/

A miniszterelnök Brüsszelben járt, és ott sikerült elérni azt, hogy immár hellyel is kínálták. Ezt azzal a lelkesedéssel kommunikálták, mai már-már megható, szem nem maradt száradon a meghatottságtól. Elvégre volt olyan vélemény, mely azt vélelmezte, hogy ettől most aztán mindenki nyertessé vált. Azt ugyan nem teljesen tudjuk, hogy ki az a mindenki, de az mégis nagy öröm lehet, hogy immár Orbán Viktor is tudhatja, hogy a tárgyalások előtt milyen kávét főznek a külhoni titkárnők. Mert a hellyel kínálták ugyan, de nem a tárgyalóasztalnál, hanem a tárgyalóterem előszobájában.

Mert érdemes azért figyelembe venni, hogy a jelen megbeszélés a miniszterelnök, és az EU között nem a hitelfolyósítási tárgyalásokat jelentették. Csak annyit, hogy immár egy előszobaajtót kinyitottak. Az öröm tehát nem az IMF-tárgyalások megindulását üdvözölte a kommunikációs csatornákon, hanem azt az állapotot hozta vissza, ami kevesebb ellenségkereséssel, kevesebb szabadságharccal tulajdonképpen hónapok óta elérhető lett volna. Kicsit sajnálatos ugyan, hogy sikerült elérni azt az állapotot, azt a politikai pozíciót, hogy már az előszobáztatásnak is örülni kellhetik. A korábbi állapotokhoz képest azért persze ez is bíztató, ha nem is teljesen egyeztethető össze azokkal a kijelentésekkel, miszerint részben kipateroltuk az IMF-et. S pláne nem azzal, hogy a miniszterelnök ül a tárgyaló asztalnál, ahova egy fránya IMF-delegáció sem akar leülni. Ám a bizodalom kissé halvány is lehet akkor, ha azt vesszük, hogy hányszor szólt a kommunikáció a tárgyalások majdnem-megkezdéséről. Amiből már többször nem lett semmi. De spongya rá, és töröljük le a meghatottság könnyeit, és próbáljuk meg komolyan venni azt, amiről a miniszterelnöki kommunikáció szól. Elvégre lehet, hogy a gyógyszerek, és a vágyak most nem is gurultak túl messze a realitásoktól. 

Van azonban pár olyan gondolat ezzel az egésszel kapcsolatban, amin talán akkor is érdemes végigszaladni. Akár csak a gondolatkísérletek szintjén. Az egyik ilyen szél kétségtelenül az, hogy a hétköznapokban valóban mindenki nyertesnek tekinthető-e? Nem is csak azzal, hogy megindulhatnak majd egyszer a mentőkötél odahajításáról a hazai pénzpolitikának, hanem akár a megállapodásokkal is. Természetesen kár lenne tagadni, hogy a forint erősödésével valóban sok kicsi nyereség érhet sokakat. Azonban a szabadságharcos hónapok alatt felhalmozott veszteségeket nem fogja egyik napról a másikra elvinni a cica. Meg más sem. Az könnyedén lehet, hogy itt marad a nyakunkon. Márpedig ez egyben azt is jelenti, hogy az unortodox gazdasági szabadságharc percről percre bemutatandó áldozataként alighanem torzítatlanul megmaradnak majd az adóötletelési kísérletek fél-, és végtermékei. Az ugyanis erősen kérdéses, hogy ezeket ki lehetne szellőztetni az előszobáztatási hírekre támaszkodva. Akit ezek az új adózási ötletek kedvezőtlenül érintenek, azoknak például aligha lesz sokkal jobb a közteherviselési érzete. 

Aki azonban azt hinné, hogy még akár ezekkel megbékélve is, de a megegyezések után kicsit lanyhulni fog a szabadságharcos kommunikáció, alighanem szintén a tévedés ösvényeire tévedve találhatja magát. Nyilvánvalóan nem azért, mert nem lehetne esetleg megnyugvást találni. Hanem azért, mert ez a megnyugvás nem biztos, hogy hatalmi érdekként manifesztálódik. Csak a feltételezések erejéig ugyanis előfordulhat az a helyzet, hogy a hatalomnak a feszültségek fenntartása az érdeke. Ameddig ugyanis a kommunikációs gumicsontok marokkójátékában próbálja mindenki a szabad pálcikát megtalálni, addig a napi kommunikáció szinte kézileg vezérelten tartható a felbolydult állapotban. Erre utalhat az, hogy még ki sem hűlt a brüsszeli kilincs, amikor már arról szóltak a hírek, hogy a miniszterelnök egykori témavezetője, Fellegi Tamás szerint nem fogadunk el bármit. Kicsit arra a hajléktalanra emlékeztetve, aki kajára kunyerál, de nem fogadja el a felajánlott élelmiszert, és megátkoz, amiért nem pénzt ad valaki. De például nagyon könnyen a visszájára is fordítható a megállapodási szándék ígérete is. Abban az esetben biztosan, hogy nem kell magyarázkodni a különadós ötletek teremtéstörténetével kapcsolatban.

Az egységsugarú kommunikáció, alias hordószónoki, ám karizmatikus fordulatok jegyében a Széll Kálmánról elnevezett terv adógazdálkodási hulladékait, és a magszorításokat általában be lehet úgy állítani, hogy az EU tehet minderről. Úgy, hogy Orbán Viktor nem is akarta, és nem is tehet róla, de az a cudar Európai Unió, „balliberálisáruló” és „ellenünkösszeszövetkező” indíttatással vagy anélkül, de rá kényszerítette az ez ellen körömszakadtáig tiltakozó miniszterelnököt. Így tulajdonképpen, miközben az országnak, de végső soron a hatalmi centrumnak is elemi érdeke lenne az IMF-megállapodás, az a hatalmi kommunikációban úgy adható, hogy közben nem kell a korábbi szövegeket tartalmazó papírokat összetépni. S a szövegíróknak sem kell új kliséken törni a fejüket. Továbbra is lehet gyarmatosításról és összeesküvés-elméletekről vizionálni. A kérdések közül azt is érdemes ekkor megválaszolnia kinek-kinek maga számára, hogy Orbán Viktor sokszor szeretne-e a csalhatatlan és tévedhetetlen vezető színében feltűnni, vagy sem? Néhány olyan jel, mint amilyen a köztársasági elnökök kapcsán fellebbentett egyszemélyi döntések, a nyilvánvalóan hibásnak tűnő egykulcsos adó melletti kitartás az utolsó leheletig, vagy akár a gazdasági miniszter megtartása az egyre nyilvánvalóbb alkalmatlansága ellenére, azért adhatnak támpontot az előző kérdésre adandó válasz tekintetében. Márpedig, ha egy veszíteni nem tudó személyiségnek csak egy kis kibúvó adódik, akkor azon megpróbál kibújni. Az IMF-tárgyalások megkezdésének feltételeként szabott EU-s egyeztetés pedig olyan magas labdát kínál, amit aligha fognak lecsapatlanul hagyni. 

De nem lévén nálam a kristálygömb, inkább csak a gondolatkísérlet folytatásaként tegyük fel, hogy a kommunikációs bűnbak az EU lesz a további megszorításokért, valamint az adózási bevételnövelős kísérletek fennmaradásáért, folytatásáért. Ezzel az EU-ellenes szeleket nemhogy csillapítani, hanem fokozni lehet. Elérve azt, hogy Ezzel megint csak nem lesz sok nyertese a jelenleg sikerként beharangozott eseményeknek. Az új adókat fizetők biztosan nem. De azok sem, akik a befektetési bizalomvesztések kárvallottjainak szerepét kénytelenek majd eljátszani ebben a valóságcirkuszban. Így egyben azt is jelenti, hogy a miniszterelnöknek kedvenc hobbijával sem kell szakítani. Továbbra is hódolhat azon szenvedélyének, ami minden bozótharcost elragadhat egy idő után. A bozótharcosnak ugyanis ellenség, és azt rejtő bozót kell. Akkor is, ha előtte magának kell elültetnie a bozótot. Az csak egy kis pikantériája lehet ennek a helyzetnek, hogy végső soron önmaga ellen kell majd bozótharcolnia. Vagy a saját miniszterei által képviselt nézetek ellen. Mert a megszorítások fenntartásának fő oka ugyebár az azt kikényszerítő EU lesz. Ám a megszorítások tényleges formáinak kiötlői a miniszterelnök kormányában ülnek. Lehet persze azon vitatkozni, hogy a befoltozandó lukakat mi ütötte a tökéletes unordodox téridő-szöveten. De attól, még azoknak, akiknek össze kell dobni a pénzt, még nem lesz feltétlenül jobb. Bár kétségtelen, hogy ismét lehet olyan külső ellenségképeket felmutatni, melyek egyfajta mentességet jelentenek a felelősség-mátrixban. Márpedig, mint azt a békétlenek békemenete bemutatta, ez fontos lehet a támogatási önámításhoz.

Simay Endre István