2012. április 23., hétfő

Adókísérleti komplexus.


A korábbiakban, amikor hazánkat egyfajta kísérleti terepeként emlegettem a diáksággal, és az adópolitikával kapcsolatban, mi tagadás volt némi ironizálási szándék a sorok mögött. Nos, töredelmesen bevallhatom, hogy tévedtem. Az ironikus szándékban szinte biztosan, mivel maga a miniszterelnök erősítette meg, hogy igen, hazánkban kísérlet zajlott, illetve zajlik. Ennek egyik részcsomagja az az új adócsomag, melynek egyes részhalmazait már korábban is megszellőztették. Összességében, a hivatalos vélemény az, hogy a válságadók kivezethetőségét remélik az új adóktól, miközben ezzel párhuzamosan a foglalkoztatást is növelni szándékoznak. Nagyjából ezt csomagolták be a megszorításairól is híres Széll Kálmánról elnevezett ötletcsomag új kiadásába.

Ami azonban könnyen lehet, hogy csak optikai csalódássá válik majd. Bár közgazdasági indokrendszert nem igazán tudok a megérzések mellé csomagolni, azért mégis az lehet az utca emberének az érzése, ha az új adókról, vagy a már meglévők átalakításáról olvas. Az egyik sokat emlegetett új adó kétségtelenül a telefonálást sújtja. A pillanatnyi csomagvázlat szerint a mobiltelefonálást, ami a jelenlegi penetrációt figyelembe véve tulajdonképpen legalább annyira, vagy még jobban érintheti a felhasználókat. Aki pedig azt hinné, hogy a mobil-telefon egyfajta státuszjelző eszköz, az téved. Vagy megragadt, úgy húsz évet, a hazai történelem szirupjában. Mára a mobiltelefon igen komoly kapcsolattartó eszköz sokaknak. Azoknak, akiknek például egészségügyi állapotuk miatt, ez az egyetlen kapcsolattartó, vagy probléma esetén riasztó eszköze, aligha jelent majd kis terhet a mobilhasználat megadóztatása.

De azt sem lehetne állítani, hogy ezzel párhuzamosan a válságadó is kockázat nélkül kivezethető. A számszaki adatoktól eltekintve nyilvánvalónak tűnik, hogy ennek nulla-összegű megoldásnak kellene ehhez lenni. Ha tehát a telco-szektort érintő különadót veszteség nélkül kivezetné a kormányzat, nyilvánvalónak tűnik, hogy nagyságrendben hasonló bevételt kell beszedni. Praktikusan a mobil-telefonok használatának adóztatásából. Talán ez is okozza az elsőre egyáltalán nem túl alacsony, percenkénti, illetve sms-enkénti, mms-enkénti két-két forintot. Ellenben az is nyilvánvaló, hogy ezt éppen úgy a felhasználók fogják megfizetni, mint bármely más forgalmi adót. Az, hogy a forgalom visszafogása mennyiben nem foglakoztatás-barát, korábban már érintettem. A kísérleti program ezen a ponton tehát billegni látszik.

De az új adóknak van néhány másik olyan pontja, mely aligha fogja megkímélni a lakosságot. Ráadásul generációkra elnyújtva azokat a válsághatásokat, melyek évtizedekre meghatározhatják gyermekeink sorsát. A HVG előzetes tudósítása szerint szűkül például a gyermekek segélyezése. Egyedül a krízishelyzetekben nyújtott segélyeket hagyva lábon. Az, hogy ez mennyire megalapozott, ki-ki alkosson róla maga véleményt. Nem azon az alapon, ha lehet, ami az előítéleteken alapul, hanem tényleg a saját környezetében szétnézve. Az, hogy a csökkentés alapjának azt emlegetik, miszerint az önkormányzatok közül némelyek többet tudnak nyújtani, és ezért ezektől ezeket a forrásokat elvonják, elég furcsa hozzáállást sejtet. Valahol a kulturális nyomorszinten szándékozva nivellálni gyermekeink világát. Pontosabban egyfajta kasztosítást bevezetve a társadalom teljes metszetére. Hasonlóan ahhoz, amit a felsőoktatás átszervezése is okoz, vagy okozhat. 

Elég sajátos módon erősítve meg a FIDESZ –ben politizáló Lázár János azon elhíresült kijelentését, hogy mindenki annyit ér, amennyit össze tud kaparni magának. Immár akár sokad-íziglen. Mert amennyiben feltételezzük, hogy a családokat a kivezetett válságadókat pótló adók össztársadalmilag legalább olyan nagyságrendben érintik majd, mint a válságadók, akkor az azt is jelenti, hogy változatlan jövedelemadók mellett a kevesebb jövedelműeket aránytalanul jobban fogják mindezek érinteni. Erre, ameddig lehet, a fogyasztások visszafogása és az elkerülő megoldások megkeresése lehet az első reakció. Az utóbbi nyilvánvalóan nem a gazdaság átláthatóságának fog kedvezni. Közvetve különben szintén csökkentve a foglalkoztatottságot, mivel igen olcsó munkaerő-túlkínálatot fog jelenteni azokban az esetekben, ahol tranzakciós költségeket kímélve lehet a munkajövedelmet megszerezni. Mivel pedig referenciaként a megélhetésre gyakorlatilag elégtelen, államilag megállapított 47 ezres minimum fog szerepelni a keresleti oldalon, egyfajta modern rabszolgaság kialakulását, egy éhséggazdaságon alapuló foglalkoztatási rendszert eredményezhet. 

Az teljesen egyértelmű, hogy ezek a családok nemhogy taníttatni nem fogják tudni a gyermekeiket, de az is társadalmi szerencsének számíthat majd, ha nem szocializációs krízis lesz a végeredmény. Olyan krízis, mely rögtön értelmet ad a közelmúlt egy másik vitát kirobbantó ötletének. Nevezetesen az iskolai milíciák ötletének. Egyszerűen azért, mert amikor a fentebb említett körülmények közül kerül a gyermek az iskolába, akkor alighanem érzékenyítettebb lesz azokra a hatásokra, melyek agressziót váltanak ki. Így az iskolaőrök ötlete tulajdonképpen a jelen adócsomagra való cinikus felkészülés láncolatába is beilleszthető. 

De a gyermekek akkor is vesztesei lehetnek a legújabb kísérleti hevületnek, ha a családja képes valamilyen szinten lábon kihordani a gazdasági vezetés mindent elsöprő ötleteit. A családi megszorításoknak ilyenkor is azok a beruházások eshetnek elsőként áldozatául, melyek a gyermek iskolai fejlődését szolgálhatnák. Mert nem kell internet-adó ahhoz, hogy egy családnak ne legyen pénze kultúrára. Nem, hogy számítógépes és internetes kultúrára, hanem még egy folyóiratra sem. Persze internetre pláne nem marad esetleg költségkeret. Még akkor sem, ha vagyonok közvetett adóitól, a biztosítási adóktól nagyvonalúan el is tekintünk. Így a gyermek, vagy akár az egész osztálya elmarad a kortárs csoporttól. Akkor is, ha esetleg remekül fogja összestokizni a cuccát a katonai foglalkoztatások nyomán. S akkor is, ha pár év múlva bármelyik iskolába bevethető, de esetleg rejtett irigységektől frusztrált iskolaőrré válik majd. Ha a gyermek erre a spirálkarra keveredik a család fokozódó kisemmizése miatt, akkor csak alacsonyabb jövedelemmel fog a következő évtizedekben is rendelkezni. Így a szegénységet fogja átvinni generációkon át. Végső soron akár végletesen leszakadva a felzárkózás lehetőségétől is. 

Így az új adókísérleti csomag úgy tűnik a gazdasági megszorításokon keresztül egy mély társadalmi, szocializációs válsághoz is elvezethetnek. Adott esetben generációkat áldozva fel a hibásnak tűnő adópolitika, például az egykulcsos szja oltárán. Már akkor, ha ez a pesszimista forgatókönyv valósul meg. Azonban tekintettel az oktatási törvényre, a fiatalok munkaerőpiacra vezénylésére, és arra, hogy maholnap a tehetségeseknek szinte csak a tartós külföldi tartózkodás marad, nem tűnik úgy, hogy a gazdaság-, és oktatáspolitika a véletlenek összejátszásaként és ideiglenesen alakul úgy ahogy. Legfeljebb az adótervek nem minden burkát sikerült eddig lehántani.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook