Egyetemi elszabásminta.

A felsőoktatás eléggé úgy tűnik, hogy kifogyhatatlan tárháza a politikai kísérletező kedv kiélési lehetőségeinek. Elfeledkezve kissé arról az apró mellékkörülményről, hogy az oktatás bármely formájában végrehajtott „emberkísérletek” generációknak szabják meg, szabják át a jövőjét. De mit nekünk ilyen apróság akkor, ha egyre újabb és újabb nagyszerű ötletek várnak arra, hogy az éjszakai rémálmokból, a kényszeres szervezhetnékből a valóság talajára manifesztálódjanak.

Az egyik ilyen álomhurok kétségtelenül az, hogy először gyakorlatilag tömegképzéssé tették hazánkban a felsőoktatást. Végső soron több nagy célszalag egyszerű huszárvágással való átvágásáról szólhattak a sikerpropaganda decibelharcosai. Egyrészt nyugodtan mondhatták azt a diákoknak, vagy inkább a szüleiknek, hogy: „Diplomát szeretnétek? Íme a kikövezett út”. Ezen az úton, ha az emlékeim nem csalnak nagyot, az előző Orbán-kabinett tett igen populista óriáslépteket előre. Összekapcsolva ezt azzal a remek gondolattal, hogy a pályakezdő munkanélkülieket el lehet dugni a felsőoktatásban. A statisztikusok elől elsősorban. Azzal meg minek is törődni, hogy az így tömegképzettek diplomája inflálódik, hiszen hurrá, haladtunk a képzési statisztikában, és pár tizedest a munkanélküliségen is fogtunk. Az újság hasábjain. 

A valóságban azért is csőbe húzva ezzel a pályakezdőket, de végső soron az egész társadalmat, mert a beiskolázottak alsó hangon évekig, de legalább három, ám inkább öt évig, leledznek az egyetemeken. A képzésük költségei tehát nem a zseniális statisztikazsonglőröket, hanem az utánuk következőket lépteti finanszírozási aknamezőre. S naná, hogy nem lehetett a képzésbővítési javaslat ellen szavazni, mert annak populizmusa és a választások közeledte ezt eléggé megakadályozta volna akkor is, ha valaki komolyan utánagondol a következményeknek. No persze, hosszú távon az akkor kialakított norma vált irányadóvá, és a megemelt létszámhoz igazított fejpénzek miatt a valós képzés sokszor az intézet margójára került. Vagy átment a költségtérítős továbbképzésekre. Ami nem baj, csak felesleges átverni generációkat azzal, hogy a papírjuk többet fog önmagában érni annál, hogy kevésbé billeg tőle az asztal. Így a tömegképzéssé tétel végső soron egy erőteljes lejtmenetre lökte a felsőoktatást.

S éppen azért, mert évekre meghatározó a beiskolázás, az akkor, évekkel ezelőtt, hozott jogszabályok folyamatosan nyújtogatják bosszúszomjas, a józan ész hiányát megbosszulni szándékozó, betűiket. Ami persze a jelen kommunikációjában semmit nem von le abból, hogy nagy nehezen sikerült rájönni az igazságra. Nevezetesen arra, hogy ez így nem megy. A finanszírozási csapdából nyíló csapóajtót az állam által finanszírozott helyek számának impulzív megkurtításával látta első körön megnyithatónak az oktatáspolitika. Ha ugyan annak lehet nevezni azt a kapkodásnak tűnő felhajtást, ami hol a NAT-ba akar görögöket, hol a felsőoktatásba kasztokat, hol az egészbe minél kevesebb pénzt bevezetni. De leginkább, a kívül álló számára a káoszelmélet egyfajta implementációja diákéletekre felhangolva. Lehangolva ezzel bárkit, aki át akarná látni a káoszt. Mert lehet, hogy egy zseni képes lenne erre, de a társadalomban kevés zseni, míg lényegesen több gyermek van. S persze semmi sem garantálja, hogy a káosz megalkotása önmagában a zsenialitás bélyege, jellegzetes lenyomata lenne. A felső-, és általában oktatásügyi káoszjelekben azonban nem szenvedünk hiánytünetektől.

Különösen mivel a világegyetem nagy egyesített elméletének vágya begyűrűzni látszik az egyetemek körébe is. Önmagában persze egybe is tolhatnánk az összes egyetemet, és kinevezhetnénk Magyarországi Központi Egyetemnek, mely csak karaiban létezik. Mármint az egyetem karaiban, mert az oktatáspolitika pénztől egyre soványított karjaiban aligha. Ott az erő kell az egyre furcsább szabásminták összeállításához. A legutóbbi hírek szerint a hazai közgazdászképzés fellegvárának számító Corvinus-t mégiscsak utolérte a fűnyíró. Biztos rossz helyre került a abban a szubjektív listában, mely a kormányzat bázisát képező Bibó-kollégiumtól, a kormányzati vezetőknek kedves szakokon át a DK-vezetőnek diplomát adó egyetemig húzódik. De mert korábban már felröppent egy Corvinus-megszüntetési hír, majd a hosszas csönd után most éppen egy szétszabdalási ötlet, az egésznek van valami ad hoc jellege. Így mondjuk kicsit nehéz egy gyermek tovább tanulását tervezni hazánkban. De talán nem is ez a cél. 

Mármint nem annyira a tervezhető viszonyok kialakítása, hanem egyfajta hatalmi demonstráció. Mint amikor a kisóvodás tesz valamit, majd körbenéz, hogy még megengedték-e? Közben negédesen, biztatóan mosolyog. Majd újabb pofont ad a valóságnak, és újra teszteli a környezetét. Nem azért, mert a végeredmény érdekli. Sokkal inkább az oda vezető út demonstratív hatása. Annak bizonyítása, hogy ő még ezt is megteheti. Meg még azt is. S még aztabbat is. Lassan erodálva az ellenállást, és csendben szétbomlasztva minden mást. Amíg építőkockákról van szó, addig ez talán egy bizonyos életkorig kell is. Amikor mások életével, képzésével kezdenek játszani, az már inkább az irányítási felelősség kérdése.

Simay Endre István