Biztonsági morálcérna.

Mi liberális ifjak indulunk, mert...

A Schmitt Pál lemondását megelőző, majd követő politikai és kommunikációs adok-kapok visszhangjai, úgy látszik, nem nyugodnak le egyhamar. Erre mutatott rá az ideiglenes köztársasági elnök abban az interjúban, melynek kapcsán abbéli örömének is hangot adott, miszerint nem ő lesz véglegesítve. Természetesen nem az jelezte az örvényeket, hogy ennek örül, mivel ez tényleg mindenkinek a magánügye. Sőt, felületesen akár azt is takarhatja, hogy Kövér László felmérte saját alkalmatlanságát a feladatra. Ennek következtében az öröme őszinte is lehet. Éppen úgy, ahogy takarhat valami keserű önfelmentést is. Mint amikor a vesztes utólag megmagyarázza, hogy ő tulajdonképpen nem is akart nyerni. Mert kétségtelen, hogy az akit olykor „köteles” előtaggal emlegetnek, vagy olykor a fél parlamentet tekinti illegitimnek, az akkor sem teljesen képviseli az egységet, ha az utóbbiért később elnézést is kért.

Ezzel az önigazolással sem lenne természetesen semmi baj, mivel olyan emberi tulajdonság, aminek megnyilatkozása egyike lehetett volna Kövér László emberi megnyilatkozásainak. Amiért emlékezetessé vált az említett beszélgetés az aligha ez. Sokkal inkább az a kijelentése, amiben azt sokat idézett megállapítást tette, hogy „néhány nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terrorista” az, aki tehet az előző elnök bukásáról. Ami nyilvánvalóan, és sajnos, azt az értelmezést is lehetővé teszi, hogy tulajdonképpen nem az a baj, hogy Schmitt Pál plagizált, és hónapokon keresztül valótlanságokkal mentegette magát. Kövér szerint az is lehet talán, hogy mindezt az tette hibává, hogy kiderült. S ebben nyilván az azt leleplező újságírók a leghibásabbak, akik a közélet tisztaságát a kormányzó párt hatalmi érdekei elé helyezték. Miközben még az sem biztos, hogy a kialakult helyzet árt, és nem használ a hatalmi játékban. A kiderülések kapcsán azonban ugyancsak rejthet némi fenyegetést is akár. Ha ugyanis egy tényanyag feltárása a házelnök, és ideiglenes köztársasági elnök szerint terrorizmus, akkor az akár koncepciós vádak szelét is előre lengetheti. Ami könnyedén elvezethet odáig, hogy „holnaptól minden másként volt”. Akár az is, hogy Kövér László talán a parlamentben sem ülne, ha első jelölésekor az éppen általa sokat szidott SzDSz nem támogatja megválasztását.

S ez nem kevésbé érdekes, egy esetleges másik, Schmitt Pál esetén jóval túlmutató, olvasata is az ideiglenes köztársasági elnök mondatainak. Mert az egy dolog, hogy Áder Jánossal kapcsolatban mi fog kiderülni a közelebbi, vagy távolabbi jövőben. Különösen azért, mert a korábbi elnökcsinálásának vakondokos nyomakodása olyan valami, amiről eléggé elhíresült már. Nem most kell kiderülnie a FIDESZ-jelölt sajátos demokrácia-felfogásának. Azonban a kövéri gondolatok azt is jelezhetik, hogy kissé fordítva sikerült rátelepedni arra a bizonyos éjjelire. Így a nehéz munka eredménye valahogy visszafele kezd nyomakodni a kínos ücsörgés közepette. Mert az egyik kínos kötelességérzet nyilvánvalóan a lojalitásnyilatkozat kellene legyen. Nem a közönségnek, hanem a FIDESZ egyszemélyi vezetésének címezve. Bizonyítva azt, hogy bármi áron próbálják továbbra is menteni a szinte menthetetlent. Azt az egyszemélyinek tűnő döntést, mely annak idején Schmitt Pált a bársonyszékbe emelte. Ám az is valószínű, hogy erre a kinyilatkoztatásra nem csak Orbán Viktor pillanatnyi jó közérzete okán lehet szükség.

Szükség lehet azért is, mert mintegy előre előkészíti a terepet annak, ha Áder Jánossal kapcsolatban lenne bármi nemű problémája a médiának a közeljövőben. Előre felmentve a miniszterelnököt az esetleg ismét hibásnak bizonyult döntés esetére. S persze mintegy előre szólva, hogy „mi megmondtuk, hogy ok nélkül is belénk fognak kötni” azok a bizonyos „nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terrorista” elemei a különben tökéletes szép új magyar világnak. Melyben nincsenek megszorítások sem, csak szép új adóötletek. Azt azonban jó lenne tudni, hogy Kövér László, mint régi harcostárs, vagy társharcos, vajon mit tudhat Áder Jánosról, melynek esetleges kiderülésére ekként kell előre felkészülni. Ez kíváncsiság azonban nyilvánvalóan nincs összefüggésben az előbb említett éjjelivel. Legalább is részben. Ugyanakkor más részben mégis csak van. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem a hatalmi tényezővé válás után kellene átgondolni a korábbi életet, hanem előtte. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a világot szembe lehet hazudni, és kellően fanatikus követőkkel tetszőleges menetek és felvonulások szervezhetők a hatalmi diadalok demonstrálására. Van azonban alighanem valaki, akit normális személyiséggel elég nehéz lehet becsapnia a politikusnak is. Önmagát. Azt az egyetlen személyt, akinek talán maradhat ereje a tükörbe fésülgetni át a frizuráját és bajuszát. Így alighanem a hatalmi recept megbízhatóan működne fordítva. Ha nem a már kinevezésre kiszemelt esetében kellene az eltusolásokról gondoskodni, hanem azokat lehetne választottként köszönteni, akiknél nem gond, hogy mi derülhet ki. Nem azért, mert a politikusok hibátlanságával áltatnám magam. Sokkal inkább abban az értelemben, hogy a jelöltről ne utólag derüljenek kis turpisságok, hanem előre lehessen tudni mindazt az előéletéből, mely problémássá válhat a későbbiekben. Ha pedig imigyen „látott” állapotban is megválasztásra kerül, mindenkinek lelke rajta.

Nixon elhagyja a Fehér Házat
forrás: Wikipedia

Egy azonban biztos. A közélet tisztaságáért tollat emelő újságíró nem terrorista. A terrorista ugyanis aligha az, aki megpróbál tenni azért, hogy ne a szürke zónák világfijai és hatalmi önsakkozói befolyásolják mindennapjainkat. Ahogy annak idején a Watergate-botrány kirobbantói is sokkal inkább a közlési szabadság harcosai voltak, mintsem terroristák. Bár kétségtelenül nem volt egyszerű az ő feladatuk sem, amikor a világ egyik legerősebb posztján levővel szemben vették fel a kesztyűt. Azonban annak idején Nixon lemondásához vezetett ez a sajátos szabadságharcuk. Amit alighanem nem is annak, hanem munkájuk részének tekintettek. Így talán a minden kommunikációs bozótban terroristát sejtő permanens fülkeforradalom szabadságharcosainak sem kellene feltétlen ellenségként kezelni a médiát. Mert az igazi újságírás a tények feltárásából, és a közérdekű tények közzétételéből is áll. S még az, ha a megfélemlítés, a lehetetlenné tevés, vagy frekvenciák, csatornák, sávszélességek hatalmi játékával sikerülne is ezt a tükröt összetörni, és a szilánkokra szolgai mikrofonállványokat állítani, a lényeg akkor is keveset változna.

Meg nem történtté ugyanis ez sem tenne semmit. Ahogy lehet bárhogy kommunikálni például a plágiumot is. Az attól még nem lesz dicséretes. S lehet rendeletileg kimondani, hogy a Föld egy narancs körül forog. Attól egy narancsban a jelen tudásunk szerint nem támad világközpontosító gravitáció. Így talán nem árt, ha biztonsági kötél gyanánt legalább a morál cérnája nem szakad el, ha valaki nyilatkozik. Akár, ha címzetes elnökként is tegye azt.

Simay Endre István