Országnyi pótvélemények.

A Holocaust magyarországi emléknapja. Ez volt 2012. április 16.-án. Előtte egy nappal vonult az élet menete. Fontos? Fontos. Önmagában talán nem is az emlékezés miatt, hanem a napi politika miatt. Holott az emlékezésnek is igencsak helye lenne. De talán nem is egy-egy emléknap alkalmából, hanem folyamatosan. Hiába zajlottak a megemlékezésnek okot adó események sok évtizeddel ezelőtt. Amikor aztán eljutok idáig, szinte hallom azokat a véleményeket, hogy miért kellene naponta emlékórákat tartani a Holocaust okán. A véleményekkel akár egyet is lehetne érteni. De!

De van egy kis bökkenő ezzel. Szó nincs arról, hogy napi emlékórákat szeretnék tartatni bárkivel. Ha az ezzel kapcsolatos kérdéseket feszegetjük, akkor valahol másutt érzem úgy, hogy gond van. Ott, hogy a kérdés mintha társadalmilag is valamiféle elfojtás áldozatává vált volna. Kampányeseményekké, ahelyett, hogy sikerülne valami tudati konszenzust kötni. Nem a politika különböző oldalainak egymással, hanem az emberek jó részének önmagával. Holott történelmi tény az, hogy hazánkban voltak nácik a II. Világháború évei alatt. Ahogy az is tény, hogy hazánkban léteztek zsidó-törvények, és hazánk lakosságának jelentős része vált faji, származási, vallási alapon áldozatává a nácizmusnak. Törvény is van arról, hogy mindezt nyilvánosan tagadni akár büntethető is. De vajon tud-e a törvény hatni az egyes emberben? Aligha.

Az, akinek a családja alig élte túl a faji alapú tömeggyilkosságokat, vajon mennyire van tisztában ezzel a körülménnyel. Ugyanis egyáltalán nem lenne különleges emberi reakció az, ha félelemből, vagy egyszerűen felejteniakarásból a családi emlékezet inkább elfojtással és nem napi megéléssel kívánja feldolgozni az alig feldolgozhatót. A családon belüli hallgatásokra nem lehet törvényt hozni. Ha valakik, vagy az utódaik, nem meri, nem merik vállalni azt, hogy zsidókat mentettek, nem lehet ezt kikényszeríteni. Ha pedig, nagyszüleink generációiból még él, de megélte a sötét ingek, és hozzá illő eszmék tobzódását, vajon mennyire lesz bátor, ha a főváros egy jelentős terén fekete ingesek parádézhatnak. S vajon vállalni fogja-e valaki ugyanekkor, hogy ott volt, és alig élte túl? Könnyen lehet, hogy nem. Az pedig a sors fintora lehet, ha valaki internetes fórumokon hangoztatott antiszemitizmusa biztos decibeljei mögül hirtelen kizuhan. Mert rázuhan esetleg egy családi hagyatékban talált fecni, melyből hirtelen szembesül saját származásával. 

Vajon miként tudhat reagálni erre? Meghasonlik? Netán mérlegre teszi eszméit? Vagy csak elfojtja ezt az apró mellékkörülményt, és önmagát is bíztatva még hangosabban fog üvölteni a hangosak kórusában? Immáron pótvéleményekkel helyettesítve a sajátjait, melyek hirtelen elvesztették önnön alapjaikat? A veszélye alighanem az utóbbinak a legnagyobb. Mert az idegengyűlölet csoportnormáit túlteljesítő, mindenen, és mindenkin keresztül gázoló személyiséghez vezethet. Olyan emberhez, aki menekülni akar önmaga elől. Az is látható, hogy ilyen esetben a személyes helyzet alig különbözik sokszor a társadalmitól. Mert az iskolarendszerünk mennyire birkózott vajon meg azzal a feladattal, amit a saját történelmünk reá testálna.

Sokszor úgy érezzük, szinte sehogy. Olyankor, amikor valaki bármely ember ellen ki kell magából, mint emberi lényből, szinte biztosan így érezhetjük. Mintha valami káosz uralná történelemoktatásunkat. Vagy sokkal inkább, mintha olyan felhő borítaná be egyesek tudatát, ami meggátolja, hogy szembesüljenek az ország történelmével. Még a távoli történelmével sem igazán. A közelmúlttal meg különösebben. Amit a politika sajnos ki is használhat. Mert mit tudna kezdeni a szélsőséges ideológia sokakkal, akik ismerik saját őseiket? Talán sokkal kevesebbet, mint amennyi elég lenne a parlamenti jelenléthez. Különösen, ha az ellenségképek gyártása sem emelkedne az uralkodó országos politika pótvélemény-generáló csomópontjává. De a saját személyes származástól függetlenül sem ártana megtanítani a gyermekeknek azt, hogy a hibák nem heted, vagy százheted íziglen szállnak vissza a fejekre. A Holocaust és a háborút követő béke áldozataira is talán könnyebb lenne emlékezni. Mert az ország vezetésének világháborús szerepére talán nem kell büszkének lenni ahhoz, hogy emelt fővel azt mondhassa valaki: volt, nem örülünk neki, de nézzük azt, ami előttünk van.

Akkor lehetne a napi politikától függetlenül, kegyelettel adózni az áldozatoknak. Nem kileskelődve a megemlékezésből, hogy ki látja: ott vagyunk. Nem a napi politikai demonstráció szintjére emelve, vagy alázva a megemlékezést. Nem a részt vevőket leltárazva, és celebekre vadászva a megemlékezések képein. S akkor talán az sem keltene furcsa asszociációkat, egyfajta ifjúgárdára, vagy levente nosztalgiára gondolva, amikor középiskolások katonai nevelésének tervét jelentik be. Mert szükségtelen lenne országos pótvélemény-versenyt hirdetni. S természetesen, ha megtanulunk az egyik nemzeti sorskérdéssel ésszel, és nem indulattal, nem kirekesztőn szembe nézni, talán könnyebb lesz a többivel is.

Simay Endre István