 |
| MTI Fotó |
Az ellenzéki hírcsokor kétségtelenül legátütőbb híre volt
Botka
lemondása és az azt követő reakciók. A lemondás a
miniszterelnök-jelöltségről szólt. A reakciók pedig az örömködéstől a
magyarázkodásig tartó utat járták be. Nagyjából. Nyilván vannak szavazók,
politikusok, és politikai erők, akiknek ez örömet okoz. Ahogy nyilván vannak
olyanok, akik jó okkal érzik szükségét a magyarázkodásnak.
Magam korábban azt írtam, hogy Botka vezette ellenzékre
szinte biztosan
nem szavaznék. Miért? Röviden: tele a hócipőm azzal, hogy számon kérhető program
nélküli, üres lózungokat belengető politikai demagógiák között lehessen,
kelljen csak választani. Akkor most örülnöm kellene? Nem örülök. Nem azért,
mert hirtelen megszerettem Szeged polgármesterét. De egyáltalán nem örülök az
elvesztegetett hónapokért. A hatalmi zsarolások, a népszerűséget kikezdő
kirohanások időszakát értelmesebben is el lehetett volna tölteni. Azonban még
így is volt egy kicsi esély, hogy októberben
megindulhatnak az érdemi, programok közötti kompromisszumokat kereső egyeztetések.
Erre jelenleg az esély egyre inkább csak matematikai. Az MSZP-nek először ki
kell heverni a Botka-féle ámokfutást. Annak minden belső és külső
következményével. Aztán a lehető legkisebb arcvesztéssel neki lehet állni
valaminek, amit bizalmi köteléknek aligha, legfeljebb bizalmi cérnázatnak
lehetne nevezni. Ennek kellene örülni?
Egyébként lehet örülni, mint felvetettem korábban. Akkor,
ha valaki Orbánban látja a személyes megváltóját. Akkor, ha a jelenleg regnáló
kormány minden döntésével egyet tud érteni. Valamint támogatni azokat. Akármibe
is kerül neki személyesen. Ezen kívül nyugodtan örömfáklyát gyújthatnak
valószínűleg azok is, akik hasonlóan, de a Jobbikban látják a személyes
messiások hadseregét. Már csak azért is, mert ezzel választhatnak egy
komplexusokkal terhes, zsebtömési versenyben elől járó, valamint egy inkább technokrata
akarnok között. Mi volt eközben a Szegedről kínált hozzáadott érték? Az, hogy
Botka hónapokra megbénított minden együttműködési lehetőséget. Az, hogy jelentősen
hozzájárult az ellenzéki kommunikáció programvitáktól eltérő medrekbe
tereléséhez. Az, hogy személyi alkudozások idejévé züllött a szakpolitikai
programalkotásra fordítható idő. Természetesen tudom: egyedül még ez sem ment
volna. Szorgos partnerekre talált mindazon mozgalmakban, pártokban, politikai
megmondókban, amelyek, illetve akik, szintén a „nem szövetkezünk még
önmagunkkal sem” elvét vallották.
Ugyanakkor Botka fellépése, majd lelépése egy sajátos
állapotot eredményezett. Fellépése, majd a minimális önreflexiókat is nélkülöző
térfoglalási kísérletei kétségtelenül többet használtak a kormánypártnak, mint
az MSZP-nek, illetve az LMP-Fidesz-Jobbik tengelytől független ellenzéknek. Mely
tengellyel kapcsolatban pont annyira hiszek a koalíciós készségek hiányában,
ahogy a Fidesz nem kötött koalíciót a kisgazdákkal. Az eltelt hónapok alatt sikerült
az MSZP népszerűségét zuhanóvá tenni, és sikerült a pártok közti, egyébként is
ingatag, bizalmat elinflálni. Az ezzel eltelt hónapok utáni lelépés, mint fentebb
céloztam rá, újabb pofon az MSZP-nek. De újabb hátrány az ellenzéknek is, mert
a pártok közti stratégiát újra kell paraméterezni. Ezzel gyakorlatilag újabb
késést szenvedhet a választási felkészülés, a programok, a jelöltlisták
egyeztetése. Ami szintén a kormánypártnak kedvez.
Ha tetszik: Botka feltűnése és bukása olyan koreográfiát
mutat, hogy akár a Fidesz-székházban is komponálhatták volna hozzá a zenét. Az
MSZP szintén lemondó alelnöke, Ujhelyi István a vokalistáknak is megadta az
alaphangot. Azzal, hogy „Orbánisztán
egyértelműen befurakodott az ellenzéki erők sorai közé, beépítette embereit
majd minden potens mozgalomba”. Úgyhogy, ha véletlenül talpra is állna
az ellenzék, akkor kéretik elkezdeni keresni a belső bomlasztókat, árulókat, és
az ellenség kezét, ami betette a lábát. Így kell ezt csinálni! Így kell ezt
csinálni?
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése