Félelem a tanárok alkalmatlanságától

A tanársággal, oktatással, iskolával kapcsolatban a gyermekpszichológus véleménye igenis lehet olyan, amire oda kell figyelni. Így teljesen érthető, hogy Deliága Éva bejegyzése a Facebook-ról más portálra is kikerült. Az ördög nem is a bejegyzésben, hanem a részletekben, vagy még inkább a sorok mögött lakozhat.

Aki most azt hiszi, hogy a gyermekpszichológiával, a pszichológussal, vagy akár az esetekkel fogok kötözködni, nyugodtan lapozzon tovább. Sajnos a magam tapasztalatai, illetve az ismerősöktől hallott esetek alapján azt kell mondanom, hogy az ismertetett esetek számomra valóságszagúak. Még akkor is, ha a kommentek egy része azt emeli ki, hogy az iskolában elszenvedett tanári, iskolai túlreagálások „áldozatairól” szóló összeállítás kiragadott esetekről szól. S ez igaz is. Ám olyan ez, mint a műtéti műhiba-kockázat. Hiába ezrelékes a statisztika, mert akit érint, annak a számára száz százalékos a bekövetkezés, és az élete tönkremehet. Ugyanakkor van egy olyan része a hozzászólásoknak, ami messzebbre vihet.

Ezek mottója, hogy az esetek akár évtizedes múlttal is bírhatnak. S sajnos ez is igaz. Annyira, hogy a sok évvel ezelőtt teljesített család- és gyermekvédelmi szakképzés során már javában emlegették a rendszerabúzúsokat az iskolarendszerrel kapcsolatban. Azt a jelenséget, amikor az az iskola, amely a gyermek fejlődését kellene, hogy szolgálja, válik a gyermeket érő lelki sérülések forrásává. De a Facebook-bejegyzés szerzője is csak annyit állít az esetekkel kapcsolatban, hogy: „Abból tudom, hogy baj van a magyar iskolarendszerrel...”. Nem a mostanival, nem tegnap óta, hanem rendszerszintű problémák vannak, és jó ideje. S erre éppen a közelmúlt pedagógus-eseményei kapcsán érdemes lenne kicsit jobban figyelni.

Az iskolarendszer ugyanis aligha valami, a világtól, és az abban helyet foglaló emberektől független, absztrakció. Maga az iskola sem az. Legkevésbé pedig az a konkrét helyzet az, amikor egy gyermek intőt kap, és megbélyegződik azért, mert a szünetben fütyörészik. S amely intőt szó nélkül írtam alá. Meg a következőt is. Egyszerűen azért mert sem időm, sem energiám nem volt hülyeségekkel foglalkozni. Ellentétben a tanerővel, aki a saját világának miniatűr megváltását látta ezekben a beírásokban. Nem most, hanem negyed századdal ezelőtt. Ahogy semmivel nem emelkedettebb az a tanerő sem, amelyik a mostani lista tanúsága szerint intővel látta el azt a gyermeket, aki: „társaival szerepjátékot játszva kezéből pisztolyt formálva, azt mondta: „Puff, lelőlek!„ ”. Valójában ezekért a helyzetekért az iskolarendszer jobbára közvetetten felelős csupán.

Az adott oktatási intézmény tanári kara, a helyzetben levő tanár az, amelyik „játszik” ilyenkor. Az iskolarendszer legfeljebb annyiban felelős, hogy ezeket a pedagógiai munkára szinte biztosan alkalmatlan figurákat a rendszeren belül tartja. Egyszerűen azért, mert az évtizedek óta zajló, maradványelvű pedagógusképzés, és az erre ránövő kontraszelektált iskolai rendszerek alkalmatlanok arra, hogy az alkalmatlanokat hatékonyan kipenderítsék a pedagógia környékéről is. Lehetőleg még a tanárképzés során. Mert egy fiatalnak még mindig humánusabb a húszas élvei környékén más pályát javasolni, mind évekig, évtizedekig bomolni-hagyni egy katedra mögött. Amikor már nem csak önmagából képez megkeseredett, kudarcos, kicsinyes bosszúkba menekülő komplexusos személyiséget, hanem a diákok egy részének is elcseszi az életét. Amitől, ahogy évekkel korábban, a tanárképzés egyik kirívó butaságával kapcsolatban írtam: kiváló elméleti matematikus lehet az, akit egyébként nem szabad beengedni egy matekórára.

Valójában szinte minden, valóban előremutatónak szánt, az oktatással foglalkozó kezdeményezésnek azzal kellhetne kezdődnie, hogy a tanáralkalmasságot felülvizsgálja, és a tanárképzést átalakítja. Mi tagadás, az idén formálódott pedagógusmozgalom kapcsán is elvártam volna, hogy már februárban megfogalmazzák: fellépnek a maradványelvű pedagógusképzés ellen. Amelynek egyébként lett volna egy olyan haszna is, hogy a Deliága Éva által említett eseteket elszenvedett gyermekek szüleinek körében talán könnyebben ébresztett volna szolidaritást a tüntetőkkel. De ez a szervezők részéről, a jelek szerint, nem volt cél. Amit leginkább az jelez, hogy a tanáralkalmasság kérdése a március idusára való készülődés kommunikációjából ugyanúgy kimaradt, ahogy a lassan unalomig ismert, de szakmai tartalommal azóta sem nagyon feltöltött tucatnyi pontok között is hiába keresnénk.

Pedig, ahogy a gyermekpszichológus, igaz, jórészt közvetve, szintén rámutatott: nagyon is időszerű lenne. Még akkor is, ha sejthetően sokan kikerülnének a rendszerből azok közül is, akik jelenleg a névsorokat olvassák, intézményeket vezetnek, döntéseket hoznak, vagy másokat vezetnek, illetve megvezetnek. Igaz, az utóbbiakért, a megvezetőkért talán halmozottan nem lenne nagy kár.

Andrew_s