Trump héjabirodalma

Miközben sokan morognak a demagóg populizmus amerikai győzelmén, nem kevesen homlokráncolva értetlenkednek azon, hogy ez a győzelem, ugyan miként jöhetett létre. Akár odáig elmenve az értetlenkedésben, hogy az idióták győzelmének aposztrofálják az esetet. Holott nem okvetlenül érthetetlen, és nem is feltétlenül idiotizmus. Sokkal inkább egy, már évekkel ezelőtt látható tendencia következő állomása.

Ehhez egy korábbi, sokkal inkább elméletinek tűnő töprengést citálnék ide. Azt, amelyben a birodalmasodást igyekeztem körbecsoszogni. Azt a folyamatot felvillantva, amely mentén gyakorlatilag törvényszerűnek tűnik, hogy az adott kor, adott szintjén elérhető erőforrások kihasználása birodalmak épüléséhez és bukásához vezet. Bukásnak értékelve azt is, ha a területileg ugyan megmarad, de belső struktúráját tekintve gyakorlatilag teljesen átalakul, újraépül a társadalom. Olyan körülmények között, amikor az expanziónak erős korlátai vannak, és a belső feszültségek sem érik el a területi feldarabolódást. Az elmúlt közel három évben nem igazán volt ok komolyabb revízió alá vetni az akkor leírtakat. Ugyanakkor az elméleti fejtegetés adta váz természetesen a jelen viszonyai között is értelmezhető volt számos konkrét folyamaton keresztül.

Amelybe, noha erősen conteo-gyanúsan, de az is beleilleszthető lenne, ha a migrációs válság okait kutatva, a nagy vízen túlra tévedne a tekintetünk. Az USA ugyanis jó ideje a birodalmasodás számos jelét mutatja, és sokaknak valószínűleg nem tűnik rémesnek az ott lakók közül, hogy eközben a „világ csendőre” szerepében is tetszelegjen egy kicsit. Aligha lenne ésszerű felételeznünk, hogy az amerikaiak között ne lennének elegen azok közül, akiknek igenis szimpatikus lenne egy akár világbirodalmi törekvés az USA részéről. Legalább egy kicsit. Annyira, amennyire a többi birodalmi góc ehhez teret enged. Lett légyen ez az engedmény akár gazdaságilag, akár katonailag megalapozott. Nem feledve, hogy ezeknek a „világamerikanizáló” tömegeknek okkal lehet szimpatikus egy olyan törekvés, amely csökkenti a glóbusz potenciálisan konkurens centrumainak a számát. Ha pedig csökkenteni nem tudja, legalább gyengíti azokat. Így Amerikában valószínűleg simán nyertes lehet(ne) egy nyíltan EU-ellenes, illetve egy potenciálisan egységes Európát gyengítő retorika. Egyszerűen azért, mert egy erős, egységes Európai Egyesült Államok (USE) sokkal erősebb versenytárs a globális erőforrások utáni szaladgálásban, mint egy belülről bomló, körzetenként is egymásra, illetve egyes lakosságrétegekre acsarkodó törzsközösség. Az EU pechére a keleti szomszéd sem kevésbé dédelget birodalmi álmokat. Ahogy egy még keletibb szomszédnak is komoly birodalmi múltja és jelenleg potenciálja van.

Az USA-ra visszatérve, és ebből a nézőpontból szemlélve egyáltalán nem olyan hatalmas meglepetés Donald Trump, illetve az általa képviselt nézetek, győzelme. Egy erős állam vágyától hajtott tömegnek egy erős, kíméletlen, és (hím)sovén vezérképet volt képes mutatni. Ezzel tulajdonképpen sok indulatot rövidebbre zárt, és kiszolgálta azt, amire a tömegnek láthatóan igénye volt. De ez nyilvánvalóan az éremnek csak az egyik oldala. A globális állapotot, az iraki misszió nyomán már kirajzolódó birodalmasodást korántsem biztos, hogy egy másik elnök annulálni tudta volna. Meg aztán az sem biztos, hogy akarta volna. Legfeljebb kevésbé nyíltan, és retorikailag fékezettebben hajtja végre a „történelmi programot”. Ahogy Obama sem igazán vonult vissza a csendőrszerepből. Csak kevésbé hangzatosan, és a nemzetközi „partnerekre” szélesen mosolyogva hajtotta végre.

Az persze nyilván más kérdés, hogy milyen lesz Trump a hétköznapokban. Ahogy Reagen is sok füstöt eregetett annak idején a „gonosz birodalma” felé. Az is más kérdés, hogy mit kezd a világpolitikával. Mert könnyen előfordulhat, hogy egy bezárkózó, statikusabb Amerikát hoz létre. S az egy újabb kérdéskör, hogy a világpolitika mit kezd Trump-pal. Azok, akik szerint a nemzeti bezárkózás, a hatalmi sovinizmus egy szimpatikus világnézeti alap, Trump maga lehet a példakép. Európában is. Azonban elég ostobaságnak tűnik, ha emellé nem teszik oda a rendelkezésre álló erőforrásokról összeállított mérleget. Mert ha odateszik, akkor nem kell vaskos számolási képesség annak a belátásához, hogy egy birodalmasodó Amerika mellett egy retorikai csetepatéktól megosztott Európa legfeljebb az agyszivattyú kútgödre és egy gyarmatosított piac lerakóterülete lehet.

Egyben megoldva a puffer- és homokzsák-kérdést is Trump és Putyin között. Amely szerephez nagyban hozzájárulhatnak azok a lokális melldöngetők, akik már a brexit után is örömtüzeket gyújtottak. Akár az unokáik talpa alá is.

Andrew_s