2016. november 5., szombat

Plakátnyilatkozat Münchausen ajánlásával

Dózsa László fergeteges megsértődésekor szinte már várható volt, hogy a történetnek folyományai lesznek. Leginkább az, hogy elkezdik karcolgatni a lufikat. Még akkor is, ha az emlékbizottság hallgat. Ha pedig megszólal, és nem képes elismerni egy esetleges tévedést, akkor különösen. Holott elnézést kérni is elég lett volna.

Ahogy különben Pruck Pál lánya is említette. Abban a nyílt levélben, amelyben jelezte: Schmidt Máriának bocsánatot is elég lett volna kérnie a mocskolódás helyett. Mely bocsánatkérés különben valószínűleg tényleg az egyetlen olyan gesztus lehetett volna, ami nem csak emberi, de politikailag is az ügy elsimulását segítette volna elő. Ami, az 1956-os eseményeket, ünneplés címén, kisajátító kormánypárt szempontjából is előnyösebb lett volna. Annál mindenképpen, hogy a kisajátítási eljárás sikerül, de közben az egész megemlékezősdit beszennyezi, nevetségessé teszi. Holott tudjuk: a polgárháborús helyzetben emberek haltak meg. Mindkét, de inkább mindhárom oldalon. Amikor tehát bárki ki akarja sajátítani az eseményeket, az könnyen keveredhet történelmi ellentmondásba. Aki pedig ennek feloldására hazudik, mocskol és nevetségessé tesz bármit is, az a holtak sírján táncol. Még akkor is, ha Schmidt Mária esetleg, éppen az ünnepkisajátítás miatt, pártfeladatnak kapta azt is, hogy kit kell hősnek neveznie. Ahogy azt is, hogy utána körömszakadtáig ki kell tartania. Bár, az utóbbi talán párttól függetlenül, pusztán a sértett hiúsága okán is menne.

A nemzeti történészasszony minden esetre elég rendhagyó módon indokolta azt, hogy miért van az emlékbizottságnak alanyi jogon igaza, és miért hazudik mindenki más. Az egyik oldalon idézi azt, hogy a Kádár-korszakban készült egyik műsorban Prucktól elhangzottakat. Azt hogy: „Én senkinek be nem mutatkoztam, én nem is álltam senkinek oda, hogy fényképezzen le. Hogy hogy fényképeztek le, vagy ki fényképezett le, honnan tudják a nevem, az ma is titok előttem”. Ami világosan jelzi, hogy bár nem ismeri a fénykép elkészültének történetét, azért tudja, hogy ő szerepel a képen. Egy nevet megtudni különben elég lehetett annyi is a fotósnak, hogy „Te, nem tudod ki az a srác ott a puskával?” De mindjárt olvasható a Schmidt-csavar arról, hogy Michael Rougier szándékosan írt más nevet a kép mellé. Az, hogy az idézett Pruck-nyilatkozat, és a szándékos torzítás ötlete szembe megy egymással? Egy történész, ha nemzeti, akkor igazán nem akad fenn ilyen semmiségen. Ahogy a szerzői, netán személyiségi jogokon, illetve az etikai szempontokon sem okvetlenül.

Pruck esetében arra is gondolhatnánk, hogy antropológusok elég jól be tudnak azonosítani fénykép alapján embereket. Elég ehhez figyelembe venni az eltűnt emberek azonosításának módszertanát. Amelyhez ötleteket az emlékbizottság is meríthetett volna. Egy egyszerű internetes keresés segítségével. De nem! Ők nem ilynek. Annak idején Orbán is büszke volt, hogy lövése sincs az internetről. Tehát, egy nemzeti történész ilyen gyarlóságok helyett egy igazán objektív vizsgálatra hagyatkozik. Az emlékbizottság közzétett nyilatkozata alapján Dózsa könyvet írt arról, hogy ő hős, tehát hős. A könyvet nem érte kritika, tehát feltétlen igaz. Dózsát többször ki is tüntették, tehát az igazsága már akkora, hogy kiveri a plafont. Egy ilyen nagyigazságú ember meg csak igazat állíthat. Ugyanakkor van más is, aki „életében nem cáfolta meg a róla szóló könyv nevetséges és fantasztikus állításait”. Igaz, ez utóbbi mondat Münchausen báró kapcsán került rögzítésre, de ezen se akadjunk fenn. Elvégre a derék báróról egy egész szindrómát is elneveztek, sokszor meg is tapsolták, tehát igaz ember volt. S szeretett a figyelem középpontjában lenni. Ahogy egy színésztől, és egy emlékbizottsági történésztől sem meglepő. Mármint a figyelemigény.

Alkalmasint Dózsa történeteit lehet, hogy azért nem érte eddig kritika, mert alapjában véve a kutyát sem érdekelte? Valami ilyesmit sugall az, hogy a figyelem ráirányításával a legendárium is kezd repedezni. Schmidt azt mondja, hogy Pruck Pállal az a baj, hogy szerepéről nem szól a levéltár. Eörsi László egy interjúban azt mondta, hogy Dózsa László legendáit sem sok minden támasztja alá. Így könnyedén az is előfordulhat, amit korábban csak lehetőségként vetettem fel. Dózsa olyan ’56-os hős, aki hőstettek nagy részét plagizálta, vagy egyszerűen odamesélte a valóság szilánkjai fölé. Még csak nem is közé.

Lehet, hogy kegyeleti okból nem a plakátvitából kellett volna kihátrálni, hanem egyszerűen csendben maradni? Akkor nyugodtan élhetne a maga kis álomvilágában, és a legendáival. Most esetleg szilánkjaira hull a több évtizedes mozaik. Amellyel kapcsolatban az is előfordulhat, hogy a nemzeti történész minden szerecsenmosdatási szivacsrántásával, csak sötétebb kép válik szabaddá. Alkalmasint minden áldozatot, és különösen a vétlen áldozatokat is meggyalázva.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook