2016. november 16., szerda

Internetes gyermekvédelem

A sok napi politikai posványtiprás mellett a jelek szerint újra alakul egy média-vonulat, ami a gyermekek és a számítógépek, valamint általában a világ kapcsolatával foglalkozik. Ez akkor sem rossz, ha valószínűleg önáltatás lenne a teljes érdekmentességet, illetve a csemeték érdekeinek kizárólagos képviseletét feltételezni. Ahhoz nem elég üzletmentes a nagyvilág.

De az is lehet, hogy az emlékek hatnak csak abba az irányba, hogy akár komoly üzleti érdekeket gondol az ember gyereke a gyermekek iránti felhorgadt aggódás mögé is. Az emlékek még abba a korszakba repítenek vissza, amikor közel tizenöt éve, de inkább régebben, az első olyan hazai sajtótájékoztatókon vettem részt, amelyek a „parental control” fogalmát népszerűsítették. Aki arra tippel, hogy a rendezvények támogatói, vagy akár szervezői olyan cégek voltak, amelyek a különböző tűzfalak fejlesztésében is érdekeltek voltak, az nyert. Nem tudom mit, de valamit biztosan. Leginkább talán a biztonságérzet hamis illúzióját. Mert valójában akkor is igaz volt, hogy ezeket igen sokan tekintették egyfajta digitális bébicsősznek. A mögöttes motiváció pedig nem egy alkalommal pusztán az irigység, és még gyakrabban a hiúság, illetve nemtörődömség volt. Ez valószínűleg nem sokat változott. Annak alapján legalább is, amit a témában fel-fellángoló viták kapcsán olvasni, hallani.

Valahol a mélyben ott van az az attitűd, hogy a csemete hogyan is merészel valamihez jobban érteni, mint a szüleje? Meg nehogy már olyasmiket olvasson, olyan technikákat használjon, amihez a tanára hozzá se tud szagolni! Ilyenkor aztán előjönnek a digitális pótcselekvések apostolai, és már címként is felteszik a költőinek szánt kérdést: „Ki védi meg a gyereket, ha se a tanár, se a szülő nincs fent a Facebookon?” S aztán jönnek az állítások és statisztikák az on-line zaklatásokról, tőrbe csalt gyermekekről, és hasonlókról. Amit HVG-n idézet, és a nem felejtő internetet névként viselő projekt szervezői is alátámasztani hivatottak. Mely állítások különben igazak annyiban, hogy igen: az interneten, a közösségi oldalakon nagy lehet a kitettség. Azoknak, akik nem tanulják meg okszerűen, és ha kell defenzíven használni. Ahogy valószínűleg rengeteg gyermek esne a közlekedés áldozatául is, ha nem tanítanánk meg ideje korán azokat a preventív lépéseket, amelyek megvédik a csemetéket a busz alá sétálástól. Függetlenül attól, hogy a gázolót utána elfogják vagy nem, illetve lecsukják vagy nem. Akit elütött, annak ettől aligha lesz jobb.

Ez egyébként nem újdonság. Mintegy nyolc éve ugyanezt lehetett elmondani. A gyermekeket akkor is megviselte az internet árnyoldala, ha oda sodródtak. S akkor is az utcán való közlekedés szabályait hoztam fel példaként. Akkor is kiemelve, hogy teljesen felesleges azt hinni, hogy a szülőknek, pedagógusoknak nincs felelőssége ebben a kérdésben. Ahogy azt is ostobaság elhinni, hogy bekapcsolnak egy szoftveres, illetve hardveres kütyüt, és ezzel minden meg van oldva. Az, hogy az eltelt évek, és a hálózatos közösségi terekkel kapcsolatos bővülő tapasztalatok ellenére még mindig elmondható az, ami évekkel ezelőtt, az inkább szomorú. Mert évekkel ezelőtt is az lett volna a megfejtés, hogy a szülőknek is, tanároknak is egyfajta továbbképzéseket kellene tartani. Azzal egyet lehet érteni, hogy az internet használatával kapcsolatos ismereteknek be kellene kerülni a pedagógusképzésbe. S talán a hegyvidéki önkormányzat kezdeményezése sem marad haszontalan.

Hogy mégis miért, és hol marad hiányérzet? Talán az elmúlt évek nem túl jó tapasztalata miatt. Azért, amiért ma is ott tartunk: a szülőkben legalább az igénynek meg kellene jelennie, hogy foglalkozzanak a csemetével. Alkalmasint az internetes élmények kapcsán is. Mert nincs az a jogtudósokból álló grémium szülte retorziórendszer, ami jobb védelmet nyújtana annál, hogy a szülő elmondja: piros lámpánál megállsz, cukros-bácsival nem ténferegsz. S nem csak elmondja, hogy milyen a pirosra váltott közlekedési lámpa, hanem meg is mutatja. Az internetes pornót szemérmesen elkerülő, sokszor különben álszent viselkedés legfeljebb kíváncsiságot ébreszt. A családi nemtörődömség pedig vonzódást a virtuális közösségekhez. A szülők „jajistenkéméző” szemforgatása azokhoz az idegenekhez fordulást, akik legalább látszólag meghallgatják a csemetét.

Az említett költői kérdésre a valós válasz tehát leginkább az, hogy: senki. Ha gyermek neveléséért felelős szülőben nincs valós szándék, a tanárban pedig képesség, akkor sok okosat lehet elmondani, de cselekedni... Legfeljebb utólag. Ami csökkentheti az ártalmat. De a baleseti sebész tehetsége nem pótolja a baleset hiányát.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook